Hétköznapi hőseink

243

Emlékszem, gyermekkoromban mindig összeültünk a barátaimmal és képregényeket olvastunk, csodálva a bennük megjelenő akció- és szuperhősöket. Mindenki hozott magával képregényt, összecserélgettük, olvasni kezdtünk, ha pedig valakinél épp egy izgalmas jelenet volt kibontakozóban, akkor hangos olvasásra váltott. Ha még jobban akartuk fokozni az izgalmakat, akkor igyekeztünk láttatni is az eseményeket – a némi színészi tehetséggel megáldott gyermek eljátszotta a helyzetet, a kevésbé bevállalós pedig a jelenthez rajzolt képeket mutogatta. Mintha egy teljesen más világba csöppentünk volna, minden megszűnt körülöttünk, a legkülönlegesebb a gondolattal való játszadozás volt, hogy mi lenne, ha ezek a figurák valóban léteznének, és találkozhatnánk velük? Mi lenne, ha hazafelé menet meglátnánk Pókembert a tömbház oldalán mászni, ha egyszer csak Superman elrepülne a fejünk fölött, vagy épp egy kósza denevér Batmanné változna. Tipikus gyermekek voltunk, akik a világot megmentő hőseikről álmodoztak, és bíztak benne, hogy egyszer tényleg igazi hősökkel találkozhatnak. Nagyon meglepődnének, ha azt mondanám, hogy sikerült? Igen, igen, hősökkel. Nem tudnak ugyan eltolni egy vonatot, pókhálót lövellni, de nagyobb hősök, mint bármelyik képregényfigura. Léteznek, itt vannak köztünk, és minden egyes nap megmentik a világot.
Nem ismerek nagyobb hősöket a mentősöknél, az orvosainknál, a tűzoltóknál és a különböző katasztrófavédelmi egységek munkatársainál, hisz nem elég, hogy életeket mentenek, hanem sok esetben a sajátjukat kockáztatják mások biztonságáért. Nem is lehet szakmának nevezni a munkájukat, és talán még a hivatás kifejezésünk is kevés annak érzékeltetésére, ami kívülről nézve nekünk teljesen természetes. A mentős életet ment, a tűzoltó megfékezi a lángokat, az orvos pedig végrehajt egy sikeres műtétet – egyszerű, mint a huszonegy, nemde? Hát nem. Az a helyzet, hogy mi nem igazán látunk a színfalak mögé, hacsak egy ismerősünk, netán családtagunk nem ezzel foglalkozik. Fogalmunk nincs, mekkora áldozatokkal jár egy-egy átlagosnak tűnő eset megoldása, nem tudjuk, milyen érzés az, amikor a másodperc töredéke alatt kell helyes döntést hozni. Mert ha egy baleset helyszínén a mentős rossz döntést hoz, már nem biztos, hogy elérnek a kórházig a sérülttel, ha a sebész keze egy milliméternyivel elcsúszik, egy életre megpecsételheti a betege sorsát, a tűzoltó pedig egyetlen rossz lépéssel sokak életét sodorhatja veszélybe, hiába akart jót. Ezekben a helyzetekben nem az van, hogy a főnökünk megcsóválja a fejét, mondván ejnye-bejnye, esetemben pedig a szerkesztő visszajelez, hogy ezt kötőjellel írják. Emberi sorsok, életek múlnak olyan döntéseken, amelyeket hozzánk hasonló emberek hoznak: ugyanúgy enniük kell, lefekszenek este, családi életet élnek, mindennapi gondokkal küszködnek, valahogy mégis menőbbek hozzánk képest. Vagányabbak, mert ők hősök, a mi hétköznapi hőseink. És akkor is igyekeznek segíteni rajtunk, ha mi nem adjuk meg nekik a kellő tiszteletet. Pedig illene. Hatványozottan.

Kertész László

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.