Helyét kereső irodalom?

114

Úgy élek, hogy volt, s gyakran van szerencsém irodalmi berkekben megfordulni. Ezek a berkek, bugyrok olyanok, hogy mindig van köztünk néhány olyan ember, aki benne van a körforgásban, s vannak olyanok köztünk – jóval többen –, akik nem. Mert nincsenek olyan helyzetben. Nem dolgoznak olyan cégnél.
Töredelmesen be kell vallanom, hogy soha nem voltam anyagilag különösebben haszonélvezője annak, hogy úgynevezett szépirodalmat írok. Fiatal költői mivoltom egybeesett a létezett szocializmus legsötétebb fénykorával. De levelezhettem minden szerkesztők legnagyobbikával, Székely Jánossal, akinek fejedelmi többesben szóló „becsületes megítélésünk” szerinti mércéjét „abszolválhattam”. Amikor folytatódott volna úgymond a „beérésem”, nagyot változott a rendszer. Gondoltam egy kissé merészebbet, akkor mások voltak az „ifjú titánok” – bár a prózaírást már 1989 előtt elkezdtem –, hogy mégiscsak jobban fekszik nekem a nagyepika, elkezdtem regényeket írni. Egy nagy izzadsággal és némi kiadói segédlettel összejött első novelláskötet után trilógiát tettem le az asztalra. Regényből. Igaz ugyan, hogy nagyjából tíz évet készültem rá, de amikor „összeállt bennem a kép”, nem töprengtem túl sokat, hogy vajon adnak-e rá valahonnét ösztöndíjat vagy bármilyen apanázst, hozzáláttam a következetes munkához. Ekkor alakult ki a máig fenntartott életritmusom, hogy legyen köröttem bármi, hajnalban négy órát szépírással foglalkozom.
Az évi háromszázhatvan napból legalább háromszáz alkalommal azóta is működik a dolog. Olyankor friss az ember agya, nem szólnak a telefonok, nem kell még kimenni a kapun, és az elektronikus postafiók, a világháló aztán megvár türelmesen, később is sorra kerülhet a többi. Három év kitartó munka után kerekedett ki ez a munkám egyezer oldalra. A könyv ütött. Jó kritikákat kapott. Aztán megint novellák következtek. Majd kétkötetnyi publicisztika. „Lett” ebben a mostani évben egy másik regény. És körvonalazódik a következő is. Nyilván nincs rá kiadó, s nincs pénz…
Nemrég olvastam, hogy hétszáz eladott példány után válik kifizetődővé egy-egy megjelent könyv. Nem származik belőle komolyabb bevétele a szerzőnek, a kiadónak sem. Még csak „nullszaldó” az ennyi. Hogy aztán miként lehet ebből havi átlagfizetést kihozni? Az teljesen más kérdés. Nem lehet. Talán tíz élő klasszikusnak, ha összejön annyi ezen a prérin. Ma már irodalom- és gazdaságtörténetnek számít, hogy az Erdélyi Helikon írói a két háború között mire voltak képesek. Legendásak azok a magas, esetenként több tízezres példányszámok is, amelyek Sütő András, Szilágyi István, Magyari Lajos, Szabó Gyula vagy Farkas Árpád köteteiből fogytak. Ilyen kicsi ma a magyar glóbusz, s az erdélyi, a székely még ennél is szűkebb. És én merem állítani, hogy azért ezt a „minimalista” szintet messze túlléptem.
Hogy aztán szerelemmé vált a publicisztika is? Nyilván. Olyan ez – főleg a jegyzet és a riportírás –, mint amikor az íróember „igét” hirdethet. Nem a maga baját, hanem a „textus” alkalmi értelmezése révén a köz baját is végiggondolja. Szívesen teszem. Ha kell naponta.
Annyira jó, hogy így együtt vagyunk! Mehet az írás klasszikus formában, papíron, vagy „villanyos” csomagolásban. Mert jó ilyenkor együtt lenni. Hétszázan, és olykor még többen. A szép és a jó irodalom, a szép magyar, a komoly és a tiszta beszéd által. Amíg vagyunk.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek