Határontúli

1 376

Nem találom a megfelelő jelzőt. Talán írhatnám, hogy „nem mindennapi”, de tartok tőle, hogy az. A „furcsa” túl tág, az „érdekesben” nincs annyi negatív töltet, mint amennyit szeretnék, a „felháborító” pedig csak részben igaz. Úgyhogy jelzők nélkül írom le, milyen jelenetnek voltam tanúja Gyimesbükkön.
A Rákóczi-vár lépcsőin fotózgattam, amikor egy iskolabusz megállt az ezeréves határ szimbólumává vált 30-as vasúti őrháznál. Két pedagógus és egy sereg gyermek kitódult a mikrobuszból, az őrház háta mögött eltöltöttek fél percet, és megállt bennem a levegő, amikor megpillantottam az egyik gyermeknél egy román zászlót. Előrevonultak az őrház bejáratához, én is közben leértem és átbaktattam a sínek alatt vezető átjárón, és csak akkor láttam, hogy mindegyik gyermeknél van egy-egy kis papír trikolór, és azokkal a kezükben készültek fotózkodni. Éppen beszálltam az autóba, amikor a tanító néni amolyan „ittrepülakismadárként” elkiáltotta, hogy „La mulți ani, România!”, és a gyermekek kórusban visszhangozták a mondatot. Rögtön ezután következett a „Te iubim, România” felkiáltás.
Ezek azok a pillanatok, amikor nagyon haragszom egyrészt a jámbor természetemre, másrészt arra, hogy szüleim unszolására sem voltam képes megtanulni románul olyan szinten, hogy pofázni tudjak. Mert kérdésem rengeteg lett volna, amelyet célszerű lett volna ott, a zsenge gyermekek társaságában feltenni. Hogy mégis mit tudnak arról a helyről? Hallottak-e arról a ferde keresztjéről (is) jellegzetes koronáról, ami előtt fotózkodnak? Tudják-e, hogy mennyire bántó lehet a magyarnak, ha ők egy ilyen helyszínen Romániát éltetik? Felfogják-e, hogy az akasztott ember házában beszélnek kötélről? Amit nem tilt ugyan törvény, de az önérzetes embernél tilt a lelkiismeret.
Egyáltalán nem neheztelek a gyermekekre, amiért nemzetüket, országukat éltetik. De dühít a pedagógusok hozzáállása, akik talán fel sem mérik, hogy aprópénzen csenik el a történelmünket! Ezek a gyermekek már a kisebbségi jogokat „példásan” biztosító „demokrata nemzetállamnak”, Romániának a szülöttei, nekik teljesen természetes, hogy Erdély az övéké. Ők már úgy járkálnak fel-alá a román zászlócskával, mint ami mi sem természetesebb ennél. És amikor felnőnek, érteni sem fogják, hogy ez bizonyos helyszíneken bizonyos embereknek miért fáj rettenetesen.
Trianon után 99 évvel és 1 nappal még mindig a határ a téma, még mindig van gusztusuk belénk rúgni, bemocskolni, betonkeresztekkel törni ránk, ellenünk nevelni gyermekeiket.
Mint a területét megjelölő állat, úgy „vizelnek” körbe mindent, ami az ország határain belül létezik. Elhülyítik a gyermekeket már kiskorukban, és csodálkozunk, hogy annyiszor elbukik az együttélés aranyfüsttel bevont rozsdás vasa. Szó se róla, a gyermekek butítása nem (csak) román szokás, tőlünk sem idegen ez a jelenség. Van viszont egy lényeges különbség: mi nem zászlózunk fel semmit, ami az övék. Mert a mi önbecsülésünk azon alapul, hogy amink van, az bőven elég ahhoz, hogy büszkék lehessünk magunkra, múltunkra. Úgy látszik, számukra viszont nem elég a saját toll. Nem tántorodnak el attól, hogy máséval ékeskedjenek. Iskolák, templomok, kastélyok, utcák és utcanevek, bányák, erdők, temetők – nem válogatnak. Bort és búzát. De békességet bezzeg nem!
Pedig annyira közérthető: települések között lehetnek határviták, de ott, ahol két falu között századokon át országhatár húzódott, ott száz év alatt nem fordulhat akkorát a világ kereke, hogy egyszer csak az erdő, a patak, a temető a szomszédé legyen! Nyilván, a kommunizmus sok mindent szétbarmolt, de demokráciában, jogállamban hogyan merülhet fel egyáltalán az, hogy jogot formáljanak a területre? És hogyan hagyhatják ezt jóvá a legfelsőbb szinteken?
Csak azért maradtunk meg, mert a megtévesztő látszat ellenére erősek, összetartók vagyunk. És ez fog megtartani bennünket a következő századokban is. Ha végre hinnénk is benne, akkor kevesebb vesztes harc árán, ha pedig maradunk a kicsinyességgel, akkor még göröngyösebb úton.
Benne van a pakliban, hogy holnap máris nagy erőpróbát kell kiállnunk Úzvölgyében. Vannak, akik felemlegetik a marosvásárhelyi fekete márciust is. És Úzvölgyében még a segítségünkre igyekvő cigányokban sem bízhatunk. Mégis: ott kell lennünk. Mert csak a nyilvánosság lehet a fegyverünk egy olyan csatában, ahol minden lehetséges szövetségesünket elbolondítanak azzal, hogy milyen csodálatosan bánnak velünk. Hát legyen elég ebből a bánásmódból! Nem ér az, hogy lecsupaszítanak, majd az ő tollukat erőltetik ránk!

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek