Három évem egy csokorban

103

Nehéz szavakba foglalni azt, amit a Sapientián eltöltött három év nyújtott. Boldog vagyok, mert elérhettem a végére, és hogy lehetőséget kaptam az elején. Hálás is vagyok a tanároknak, akik lépten-nyomon kísértek, segítettek és terelgettek minket. A szülőket is fontos megemlítenem, hiszen a lelki és anyagi támogatásuk nélkül valószínűleg jómagam sem tudtam volna végigcsinálni. A barátoknak is, hogy a reggeltől estig tartó panaszkodások mellett is megmaradtak barátainknak, ugyanis mi egyetemisták gyakran beleesünk a panaszkodás és önsajnálat keserű medrébe.

Fotó: Iochom Zsolt

Most mégsem ezekre emlékszem. Felidéztem a legelső emlékem, amikor a középiskola padjaiból alig kilépve megérkeztem iratkozni Csíkszeredába. Nem is tudom, hogy féltem vagy inkább izgatott voltam az előttem álló évektől. Elég céltudatosan érkeztem a Sapira, már egy évvel korábban tudtam, hogy milyen szakra iratkozom. Jött a gólyatábor, első év, másodév, és már a harmadévet is magam mögött hagyva elmondhatom, hogy gazdagabb lettem.
Rengeteg értékes emberrel ismerkedtem meg. Szaktársaimmal sorstársak lettünk, éreztük egymás szenvedéseit, megértettük egymás tekintetéből, hogy ki mire gondol. Együtt nevettünk, sírtunk. Tapasztalatokkal is gazdagodtam, amelyet nemcsak az egyetem falain belül lehet szerezni, hanem azon kívül is, például a szakmai gyakorlatnak köszönhetően. A SapiNépe által esélyem volt betekinteni egy kicsit másabb világba, mint amihez szokva voltam, és mégis azt csinálhattam, amit szerettem: írhattam. Nagyon sok lehetőség volt a szakmai fejlődésre, amivel nem mindig éltem, és ezt utólag bánom is.
A legkedvesebb emlékeim közé tartozik minden olyan alkalom, amikor megtapasztalhattam az emberek segítőkészségét, jóindulatát, kedvességét. A szesszió közepette gyakran szükség volt rá, hogy lehessen kibírni. Jó néhány kirándulást is magunk mögött tudhatunk, ahol nemcsak diáktársainkhoz kerülhettünk közelebb, hanem tanárainkhoz is.
A bentlakásról is szólnék néhány szót. Nehezemre esett megszokni, mert addig csupán a porcicákkal a sarokban kellett megosztanom a szobám, hirtelen két-három másik ember került mellém. Azt nem mondhatom, hogy teljes mértékben sikerült hozzászoknom, még ennyi idő után sem, de azt mondhatom, hogy határozottan jól esett, hogy mindig volt kivel beszélgetni, és megosztani a gondolataim. Szerencsés voltam, mert olyan diákokkal lakhattam együtt, akiket ismertem, szerettem.
Az utóbbi napokban nehéz súly telepedett a mellkasomra, mert végleg kiköltöztem a bentlakásból. Az előző években ez úgy történt, hogy tudtuk: szeptemberben visszajövünk és minden kezdődik elölről. Most ez megváltozott. Részben szomorúsággal tölt el, részben pedig örvendek, hogy eljutottam idáig, és akárcsak az első év kezdetén félelemmel, de annál nagyobb izgatottsággal várom az előttem álló időszakot, bízva abban, hogy amit itt kaptam, mindenképpen segít céljaim elérésében.

Ágoston Emőke

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek