Hargitai Szalon 2019

277

Periféria témával hirdette meg a szervező Hargita Megyei Kulturális Központ az idei Hargitai Szalon őszi képzőművészeti seregszemlét. A beérkezett alkotásokból tegnap délután nyílt tárlat Csíkszeredában, a Megyeháza Galériában. A kiállítást Székedi Ferenc művészeti író, publicista nyitotta meg, az alábbiakban az ő értékelése olvasható.

Fotók: László F. Csaba

Hat esztendő telt el azóta, hogy Botár László, az addigi megyei tárlatok szervezője gondolt egy merészet és nagyot, eldöntve, hogy 2013-tól a Hargita megyei őszi képzőművészeti seregszemléknek minden évben legyen egy közös témája. Talán még emlékszünk: nyitányként a Káosz architektúrája kulcsfogalomra kellett alkotni, innen jutottunk el az idén ajánlott témáig, a Perifériáig, amelyet Botár a szó jóval szélesebb értelmezésével ajánlott a művészek figyelmébe: „Adott esetben, ha elhagyjuk komfortzónánkat, erőt vehet rajtunk az a nyugtalansági állapot, amely a kitaszítottság érzetét keltheti bennünk. Ilyenkor, hosszabb vagy rövidebb időre megtapasztalhatjuk a vélt vagy valós perifériára sodródás érzését. Ki hogyan éli ezt meg, az másként tükröződik mindannyiunkban. A társadalmi, a földrajzi, az érzelmi vagy más világok peremén létezni mindig egyedi érzéseket válthatnak ki.

Felháborodhatunk, elégedetlenkedhetünk, bölcs távolságból higgadtan ítélkezhetünk, vagy éppen rátalálhatunk kényelmesnek tűnő életterünkre, ahol mentesek maradunk a közélet manipulációitól” – ezt írta Botár, és voltaképpen nem tett mást, mint a művészetek és a művészek örök kételyére hívta fel a figyelmet: részt venni, ott lenni a közösségben, vagy csak a művészetek és az alkotás, egyéni belső törvényeire hallgatni, függetlenül a társadalmi következmények és elvárások tudomásul vételétől. Az idén ajánlott téma kapcsán írtam én is két rövid esszét a katalógusba, az egyiket magyarul, a másikat románul, a szövegek nem átfordítások, hanem az illető kulturális közeghez vannak igazítva, azokat most nem ismétlem meg.

Inkább ma arra figyeljünk, röviden és tömören, jórészt betűrendi sorrendben, hogy mit hoztak el nekünk 2019 őszén a művészek. Ábrahám Imola és Ábrahám Jakab grafikát. Imola derűs hangulatú munkáját finom megoldásokra, játékosságra alapozza, Jakab színes fametszete, a sárga-kék-fekete-fehér színvilágban, ha alaposabban megnézzük, más típusú, férfi és nő viszonyokat elemez. Augustin Lucici egyik faluképe mondhatni klasszikus: az erőteljes ecsetvonásokkal ábrázolt omladozó házakkal és a hátrahagyott élet megannyi jelképével mifelénk is oly gyakran találkozni, a másik viszont ellentétpárjaival már jóval elvontabb. Bakó Klára textíliatársításai nagy és egyetemes témákra emlékeztetnek, nemcsak a föld és az ég viszonyára, hanem visszafogott, kifakuló színeikben az idő múlására, a gyökereinkre, amelyektől nem kellene elszakadnunk. Balázs Attila témára rögtönzött, címadó szójátéka a meg nem értett művészről kiválóan találkozik nem csupán a felhasznált kék tónusokkal, hanem a modern, nem annyira impresszionisztikusnak, mint inkább egzisztenciálisnak nevezhető hatásokkal.

Balló Andrea sötét színvilágában, amelyben a fény csak résnyire tör be, könnyen megtalálhatjuk a nehézségeken is túljutó élet jelképeit. Borsos Gábor számítógépes grafikája a digitalizálásban és tárgyiasított ellentétekben találja meg a peremvidéket, míg Botár László megint arra az erőteljes szín- és formavilágra hangolódik rá, amely az érzelmek tolmácsolásának az eszköze. Csata Jenő a város és a természet egymásmellettiségét foglalja össze formailag is lényegre törő munkájában, Csillag István viszont azonos motívumokból építkezik mindaddig, amíg eléri a rá jellemző vizuális hatásokat. Damó István finomszerkezetű grafikái igazi mestermunkák, Elekes Gyula pedig elvonatkoztatásokban, kompozíciókban és színárnyalatokban tovább bővíti a tűzzománc lehetőségeit.

Fazakas Csaba filozofikus munkája mellett Fülöp József látványos geometrizálással kísérletezik a két és három dimenzió határán. Jakab András nem véletlenül témaismétlő kompozíciója a maga monotóniájában valamiféle háttérhatalom szorongatását is keltheti, miközben Koszti István toszkánai emlékei, derűs színhatásai éppen ennek ellentétére utalnak. Körösi Sándor zárt kompozíciójú világa az egyén és a külvilág kapcsolatait feszegeti, akár a tudatalatti nyelvén. Kusztura Sándor motívumai még emlékeztetnek az éppen eltűnő népi világra, Lehel Endre sejtelmes kontrasztra épülő absztrakciója pedig a világban akár fel is oldódó egyén alakját hozza közénk.

Lehel Endre: Föld akril-vászon, 50 x 70 cm

Márton József karikatúraszerű megfogalmazásában mintha a középkort állítaná elénk és nem véletlenül talál kapcsolatokat mai közéletünk néhány visszásságával, a meghurcoltatással és pellengérre állítással. Márton Árpád számunkra kedves, otthonias életmódból átörökölt, expresszionista jelképeivel újból jelzi, hogy a megtalált útja immár mindörökre a sajátja. Mikó László jól kiképzett anyagszerűséggel és térmegosztással utal a csoport és az egyén viszonyára, miközben Ráduly M. Piroska elvontan építkezik az adott témára. Révész Ákos erőteljes vonalai még jobban kitágítják két világ ütközésének a dinamizmusát, a mögötte felsejlő határozottságot, Schwarz Volker pedig színekben, felületkezelésben éri el az általa kigondolt hatásokat. Az ismeretlen katonára rendszerint monumentális méretű bronzszobrokban szoktak emlékezni, Siklódy Ferenc grafikája viszont annak a névtelen, arctalan katonának a szenvedéseit idézi fel, aki így az átélt borzalmak jelképévé magasztosul. Sipos Sándor digitális lenyomatai a Niagara-vízesésről a művész közreműködési nyomán átalakulnak, a közbeékelt személy pedig az emberi idő dimenziójába is elhelyezi a természet csodáját. Tompa László konceptuális jegyei-jelzései komoly mondanivalót sűrítenek, Turcza László pedig falvak fölé, ég felé emelkedő madárképével, egész dekoratív és hangulatos festményével mintha arra emlékeztetne: elpusztíthatatlan főnixmadár vagyunk és soha nem szabad feladnunk. Váncsa Mónika festménye a felszínre jutás, az emberi élet mélységeiből való kikapaszkodás és a segélynyújtás szükségességének a jelképe.

Vass Mária Magdolna két textíliáján a hasadozó zsákvászon anyag és a résekbe helyezett applikációk mind térben, mind időben jóval szélesebb értelmezést adnak a munkáknak, Vitos Hajnalnak az emberi karakterek változatosságát ábrázoló maszkjai pedig arra is jó példák, hogy tömör jelzésekkel, az anyagszerűség szabályait betartva, hogyan lehet a minimálisra és mégis sokatmondóvá tömöríteni mindazt, ami olykor olyannyira bonyolultnak tűnik.

Bakó Klára: Parcellák 1 vegyes technika, 60 x 57

Xantus Gézának így a falon szokatlanabb perspektívájúnak tűnő munkája, mintha egy templomkupolába szeretne feltelepedni, hogy a festmény fénysávjai találkozzanak az oda csak résekben betörő világossággal, Zsigmond Márton pedig faluképében mintha újra felfedezné a kubizmust, amelyet még jobban kiemel az erőteljes színkezelés.
Kedves közönség, az elhangzottak természetesen az én szubjektív meglátásaim. Önökre vár, hogy időzzenek el az alkotások előtt, akár másképpen is vegyék észre, hogy a Hargita megyei vagy a térségünkkel rokonszenvező képzőművészek Csíkszeredától Montrealig, Székelyudvarhelytől Bécsig, Gyergyószentmiklóstól Budapestig és Piteşti-ig hogyan látják azt a perifériát, azt a peremvidéket, amely körülöttünk és bennünk él, amely szemünk láttára alakul át, keres és talál új funkciókat. És talán ez az őszi szalon mindennél jobban meggyőz bennünket, hogy az élet jóval sokszínűbb, mint ahogyan azt többen is, a végtelenségig leegyszerűsítve, csupán ellentétpáronként szeretnék feltálalni számunkra.

Balló Andrea: Megvilágosodás akril-vászon, 80 x 80 cm

 

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek