2021, január 20, szerda.
custom_html_banner1

Halottbúcsúztatók Oroszhegyen

Vasárnap elhunyt szeretteinkre emlékezünk a világításként ismert temetői látogatás révén. A Székelyföldön mélyen gyökerezik ez a hagyomány a katolikus közösségekben, de némely protestáns településen is gyakorolják ezt a szokást. A halálhoz kötődő népi hiedelmek, az elhalálozáshoz kapcsolódó rítusok és szokások jelentős szereppel bírnak a népi kultúrában, de ezek a szokások – akárcsak több más szokás – átértékelődnek, új elemekkel gazdagodnak, változnak, a kor igényeihez igazodnak. Ezért fontos rögzíteni egy-egy adott kor szokásait. Ezt tette az oroszhegyi halottbúcsúztatók kapcsán Kovács Melánia magyartanár, néprajzkutató.

07_temetesOroszhegy tipikus havasaljai település. A hajdani Udvarhelyszék északkeleti részén, a Görgényi–Hargita-fennsík déli oldalán húzódik meg, Székelyudvarhelytől északnyugatra.
Szokásrendjében a közösség megtartó erőnek bizonyult. E szokások közé tartozott a temetés szokásköre. Oroszhegyen a halállal kapcsolatos hiedelmek, szokások azonosak az összerdélyi szokásvilággal. A halál itt nem magánügy, hanem az egész közösséget érintő megrendítő esemény.
A haláleset beálltát harangok jelzik a közösségnek. A ravatalt a házban állítják fel, miután a halottat felöltöztették. A hozzátartozók, szomszédok több ülőalkalmatosságot helyeznek el hosszában a koporsó, a ravatal két oldalán. A ravatal köré helyezik el a halott tiszteletére hozott koszorúkat, virágokat. A ravatal lábához egy asztalkát tesznek, amelyre pénzt helyeznek a részvétnyilvánítók, kisegítve a családot.
A gyászt a harangszón kívül a halottas ház kapujára helyezett, bérbe vett fekete posztó függönykeret és a kapura kihelyezett gyászjelentő jelzi.
Este a virrasztáskor a koporsót a legközelebbi rokonok, hozzátartozók ülik körül. A közösség többi tagja külön szobában van, külön a nők, külön a férfiak. Ahogy érkeznek az emberek, mindenki részvétet nyilvánít a családtagoknak. A közösség legidősebb tagja elmondatja a Fájdalmas Rózsafüzért. A virrasztás egy órát tart, az ima és az énekek után a virrasztókat kaláccsal és pálinkával kínálják meg, és a gyászjelentőket szétosztják. Éjszakára a halottat magára hagyják, de a villanyt nem oltják el.
A temetés a harmadik nap kora délutánján történik. Esős idő esetén a szertartást a házban, régebb a csűrben tartották, de jó idő esetén a szertartás az udvaron folyik. Amikor a gyűlőt húzzák, összegyűl a gyásznép. A temetés szertartása alatt nem harangoznak, csak amikor viszik a halottat. A végtisztességtevőket a nyitott nagykapu várja. A koporsó fedelét csak a temetési szertartás megkezdése előtt teszik rá a koporsóra, akkor, amikor a pap megérkezik. A leszegezett koporsót az udvaron úgy helyezik el, hogy lábbal a kapu felé legyen, azért, hogy végleg távozzon el. Fejéhez teszik az asztalt, amelynél a pap végzi a szertartást. A pap szertartása után 1986-ig minden halottat elbúcsúztatott a kántor. Régebb nem vitték templomba a halottat, a háztól vitték a temetőbe. A temetőbe induláskor a menet élén a pap és a kántor haladt, utánuk a férfiak, ők viszik a fekete zászlókat is. A koporsót a rendbéliek, egyidősek viszik, idős esetén a gyermekeivel egyidős férfiak.
Régebb halottaskocsival vitték a halottat a temetőbe. Erről egy anekdota is fennmaradt H. Erzsi anyósáról: „Az anyósom erőst mocsok asszony volt. Meghalt, s ügyesen kikészítettük, de amikor a koporsót a szekérre feltették, a lovak meg se tudtak mozdulni. Mindenki azt mondta, hogy azért volt, mert erőst hitvány asszony volt.”
A temetőben a pap szertartása után a halottat elföldelik. Mielőtt a tömeg eloszlana, egy megbízott ismerős a temetőkapuban a torba hívja a rokonságot, a koszorút csináltatókat. Régebben a tort a halottas háznál vagy az udvaron rendezték, borjútokányt ettek és pálinkát ittak. Manapság a tort a helyi vendéglőben tartják.
Az alábbiakban a halottbúcsúztatókra térnék ki bővebben.
A búcsúztatók az emberi élet fordulóihoz kapcsolódnak. Oroszhegyen fennmaradt a menyasszonybúcsúztató, halottbúcsúztató. E versek különböző jeles alkalmakkor hangzanak el: lakodalom, nyugdíjba vonulási ünnepség, temetések alkalmával.
A búcsúztatók közös vonása, hogy egy felkért, vagy a szokás által elfogadott személy (vőfély, kántor vagy írogató földműves) búcsút vesz a közösségtől a távozó nevében egyes szám első vagy harmadik személyben, megköszöni gondoskodásukat, szeretetüket, számba veszi a közösség életének említésre méltó eseményeit.
Míg a halottbúcsúztatók alapérzése a fájdalom, a bánat, az együttérzés és a vigasztalási szándék, addig a többi búcsúztató esetében a bánkódással, a sajnálattal és a meghatódottsággal együtt jár a szellemes humorizálás, a jókedvre derítés szándéka.
Ha a halottbúcsúztatókról beszélünk, szólnom kell a halottsiratókról is.
Kunt Ernő megállapítja: „Amíg a sirató népköltészeti alkotás, addig a búcsúztató félnépies, közhellyel teli szövegek, egyházi és világi szövegből kölcsönzött pátosszal.”
A siratók spontán módon születnek, a szokás rítusában nem lehet egy meghatározott mozzanathoz kapcsolni, mint a halottbúcsúztatót. Az érzelmi telítettség bizonyos utánozhatatlan ritmus-, dallam- és szövegalakban jelentkeznek, a temetés bármely mozzanatában.
A halottbúcsúztatók lelkészek, kántorok, egyháziak, általában iskolázott vagy olvasott falusi emberek, világiak alkotásai, akik hivatásból vagy felkérésre végzik a búcsúztatást. Általában van néhány alapváltozatuk, idősek, fiatalok, gyermekek, nők, férfiak számára. Ezek tartalmát alakítják az elhunyt személyhez a gyászolók által megadott nevek beírásával. A búcsúztató hallgatói számára elsősorban nem a szöveg tartalma, művészi megformáltsága a fontos, hanem az újjáalakuló társadalmi kapcsolatokra való utóhatásai. A búcsúztatót a szerzője elmondja vagy elénekli.
A katolikus egyházban hivatalosan tiltani próbálták a halottsiratást, a virrasztást és a torozást mint a pogány hit maradványaként emlegetett szokásait, de a papok állandóan híveikkel kerültek szembe ennek gyakorlati megvalósításában. Időlegesen, ha sikerült is megszüntetni a szokást, a reformot véghezvivő lelkész korszaka után elég volt egy engedély vagy lázító szándék, sok helyen visszatért a verses kántorbúcsúztató.
Az oroszhegyi halottbúcsúztató, halottsirató meglétéről Orbán Balázs számol be a múlt század második felében: „…a temetés itt egész őseredetiséggel megy végbe. Mikor a halottat az örök nyugalom helyére kiviszik, a siralmasok (hozzátartozók) rithmusba foglalt sirató énekkel kísérik. Ezen többnyire rögtönzött versekben elsorolják a megholtnak egész életleírását, annak minden mozzanatait, szebb momentumait, kiemelik érdemeit. A betakarásnál a jajveszékelés tetőpontjára ér, de azután megnyugodva Isten végzésében víg torban igyekeznek bánatuk ellen gyógyírt találni.”
A halottbúcsúztatást 1986-ban tiltotta be az akkor érkező plébános, Barabási Gergely. A falusiak negatívan viszonyultak a tilalomhoz.
Vass Irén (szül. 1940.) így emlékszik vissza: „Mindenki haragudt, amikor kimaradt a halottbúcsúztató, de osztán mindenki belenyugodott. A halottról mondott valami keveset, persze jót, azután elbúcsúztatta a feleségitől, a gyermekeitől név szerint, az unokáitól egybe, testvéreitől, anyatársaitól, rokonaitól. Egyszerűbb volt a temetés, ahogy kimentek a pajtából, úgy mentek a temetésre az én gyermekkoromban. Koszorú egyáltalán nem volt, egyből vitték a temetőbe, nem vitték be a templomba, mint most. A pap akkor nem prédikált a halottról, csak a szertartást végezte el. A háznál, a szertartás után elénekelték a Megkörnyékeztek engem a halál félelmei, / az ő fájdalmai körülvettek engem… éneket, s azután énekelte el a kántor a búcsúztatót. Erőst megható volt, ezért is vették ki.”
Oroszhegyen a halottbúcsúztató írása a kántori teendők mellett a kántor feladatkörébe tartozott. Mindenkinek köteles volt búcsúztatót írni, amit a családtagok megfizettek.
Gál Gyula kántortanító 1910-től 1963-ig írt minden temetésre búcsúztatót. Egy búcsúztatója maradt ránk, amelyet az oroszhegyi Bálint Mari tragikus halálára írt.
1963-tól napjainkig a falu kántora Vass Lajos. Így vall: „Gyulafehérváron a kántoriskolában tanultam 1955–1959-ig. Két évet voltam katona, három évet kántor az Oroszhegy melletti Szentkirályon, az öreg kántor nyugdíjba vonulása után meghívást kaptam Oroszhegyre.” Kántori teendői mellett halottbúcsúztatókat írt és elő is adta őket. 1963–1986-ig minden halottat ő búcsúztatott el. Búcsúztatói megírásához előzetes mintát használt, amit kiegészített a halott életrajzával, életpályájával. Az életrajzot, a búcsúzó családtagok nevét, helyét a családi életben egy közeli rokon diktálta le, a búcsúztatás név szerint folyt. A szöveget egy dallamra, egy szentének dallamára építette fel. Bevallása szerint csak éjszaka tudott írni. Nem írt más búcsúztató verseket, mert szerinte a falu nem nézte volna jó szemmel. A búcsúztatókat a halottas háznál énekelte el, a pap szertartása után. Ma is féltve őrzi írásait, csak kérésre adta oda a gyászoló családtagoknak.
A búcsúztató mindenkit megilletett. Igen szélsőséges lelki hatást gyakorolt hallgatóira, a búcsúztatásra szólítottakra. Ennek a stratégiának az a lényege, hogy azon társadalmi kiscsoport tagjai, amelyet leginkább sújtott a veszteség, a legrövidebb, szélsőséges módon esnek át a veszteség sokkhatásán. Módot nyújt az érzelmek felszabadítására, a hagyomány erejével formába is igyekszik tartani a kitöréseket.
A szöveg fejléce a temetés időpontja (Oroszhegy, 1982. máj. 16-án Vasárnap d. u. 3-óra), majd a halott neve, életkora (Mihály Árpád, 57 éves), majd, hogy milyen dallamra írta a szöveget (Dall. Van egy gyöngy), ezek után következik maga a búcsúztató. A búcsúztatók strófikus szerkezetűek, általában 20–25 versszakból állnak. Előadásuk általában 30–40 percet vesz igénybe.
A műfajról készített elemzésében Kriza Ildikó és Bartha Elek a halotti búcsúztatók három szerkezeti egységét különíti el. Az első rész a bevezető, amely a halott életkorára, a halál okára és körülményeire utal. A második a terjedelmesebb rész, maga a búcsú, a harmadik, a záró rész a halottért való imára mozgósít.
Ez a modell az oroszhegyi Vass Lajos által írt búcsúztatókra is érvényes. A helyzetkép, tehát a bevezető, amit sokszor a szerző természeti képpel indít, jelezve a halál időpontját, tragikus voltát.

Mikor a tavasznak – itt van az öröme
E szerény hajlékba – bánat köszönte be
Itt van a koporsó – hogy könnyetek érje
S benne édesapa pihen – most csendesen

Kivirult a határ – s mindenütt boldogság
Csak e háznál vagyon – most nagy szomorúság.
(Mihály Árpád búcsúztatója, 1982. május)

Nézzünk a természetbe – milyen szép a tavasz
Milyen meleg a nyár – az ősz milyen gazdag.
Télen pedig kopár – hó fed be itt mindent
Ilyen az emberélet is – ha roskadozni kezd.
(Özv. Pál M. Gáspár, 1963. december)

Tavaszvirulás közt – búsan szól a harang
Ujni koporsóra – hull nemsoká a hant.
Mikor minden virág – új életre kelne
Akkor tesznek engem – le a sír mélyébe.
(Özv. Glokner Mihályné, 1970. április)

Hervadt a természet – elenyészik minden
Lassan kint elmúlnak – elenyészünk innen.
Ó mily puszta a rét – virágai nélkül
Olyan lesz a ház is – Áron bácsi nélkül.
(Vass A. Áron, 1983. november)

A helyzetkép gyakran a halott jelenlétére, a gyászra, a halálra figyelmeztető harangszóra utal.

Itt van a ravatal – rajta egy hű kebel
Könny gyűl a szemetekbe – mert távozik ő ma el.
(Balázs Sándor, 1983)

Gyászos koporsó előttünk – szívünkben mély bánat
(Bálint Imre, 1981)

Nézzetek most ide – e gyászkoporsóra
Jusson eszetekbe a közelgő óra
(Csortán László, 1981)

Búsan zúgnak ma a harangok
Elsiratnak ma egy ifjú asszonyt
(Vass Gáspárné, 1966)

De szomorúan zúg – megint az a harang
Sötét mély gyászt hordoz – magában ez a hang.
(Gál Gyula, 1980)

Hatással voltak a szerzőre a nagyvilágban történt események, ezt vitte bele búcsúztatójába.

Itt amikor a világban – repülnek a hold felé
Keresik a nagytudósok – van-e Isten odafent.
Azt mondják, hogy nem találták – sehol a világűrben
De mutatkozik itt a földön – az emberek körében.
(Vass Jenő, 1974)

Az önéletrajz motívuma változó, egy-két sortól néhány strófáig nyúló terjedelembe követi a helyzetképet, előkészíti a búcsút. Általában a halott nevét, életkorát, családi állapotát, betegségét, társadalmi státusát, halála okát, körülményeit nevezi meg. Ezek az elemek a halott azon személyi tartozékai, amelyek valamikori létezését bizonyítják, emlékét és életpályáját megidézhetővé teszik.

Sokat szenvedtem én – jaj a sors meggyötört
Sötét siralom volt – itt végül ez a föld
Ki mikor elveszti – a szeme világát
Nem lássa gyermekeit – s tapogatva járkál

Nem ragyogott végül – fény a két szemembe
Az életnek szegény – nyomorultja lettem.
S most már végképp nincsen – szememnek világa
Ráhajolt a halál – hideg sötét árnya

78 év után – ért véget az éltem
S 8 évig tartott – gyászos özvegységem
Elhalt hű páromat – most már feltalálom
Együtt álmodunk majd – a hideg sírágyon.
(Özv. Glokner Ferencné, 1970)

A búcsú a legnagyobb terjedelemben kifejtett motívum. A szöveg szerkezete a halott társadalmának szerkezetét modellezi. A hozzátartozókat, ismerősöket megszólítva a halál tényének elfogadására, a fájdalomnak a halott jelenlétében való kifejezésére ösztönzi a jelenlévőket. A búcsú leggyakrabban az élők Isten gondviselésébe helyezését tartalmazza. Ugyanakkor köszönetmondás az ápolásért, megbocsátás.

Jöjjetek most búcsút venni – édes drága testvérek
Itt áll Árpád, Márton, Béla, – Gizi, Gáspár, Anna.
Akikkel itt életembe – annyi sok jót töltöttem
Azoktól kell elbúcsúzzak – én most ilyen hirtelen.

Köszönöm én jóságtokat – s fájó szívvel elmegyek
Hogy még fiatal erőben – köztetek nem élhetek
De az Isten másképp tervez – s elszólított engemet
S ha a halál szólít egykor – s ti is készen legyetek.
(Bálint Imre, 1981)

A halottat először párjától, majd sorban gyermekeitől, unokáitól, rokonoktól, szomszédoktól búcsúztatta el a kántor. A megszólított hangosan felsírt, ezt a közösség értékelte, ki az, aki szívéből, ki színlelésből teszi.

Búcsúzásra hívlak – Berta te jó párom
Tőled oly hirtelen – kell mostan elválnom.
42 esztendőt – éltünk boldogságban
Gyermekekkel áldva – csendes házasságban.

Ágoston jó fiam – örökre búcsúzok
Teréz jó pároddal – az Isten megáldjon
Engem szerettetek – s mindig tiszteltetek
Fizessen meg az Isten – minden jóért nektek…

Kedves unokám – keblemre ölelem
Mert én most itthagyom – bár nagyon szeretem
Növeljen az Isten – naggyá benneteket
Legyen az áldása – mindig veletek.

Apa s anyatársak – sógorok, sógornők
Komák s komasszonyok – s jó keresztgyermekek
Végbúcsú szavamat – fogadjátok tőlem
Nem is találkozunk – e földi életben.

Távolban s itt élő – összes jó rokonok
Sok sok jó barátim – és ti jó szomszédok
S akik eljöttetek – tőlem búcsút venni
Kísérjetek engem – egészen a sírig
(Tamás Gáspár, 1981)

A búcsú tulajdonképpeni végrendelkezés, az élők társadalmának újraszervezése, átrendezése. Lehet árvák, özvegyen maradt házastárs megsegítésére való felkérés, a halott emlékének őrzése.

Összes jó gyermekek – én most arra kérlek
Hogy szegény lelkemről – megemlékezzetek…
Rátok bízom mostan – özvegy anyátokat
Földi életében – ti oltalmazzátok.
(Tamás Gáspár, 1981)

A halottbúcsúztatót általában a halott nyugalmára vonatkozó kívánság zárja.

S most hozzád kiáltok – szerelmes Jézusom
Ó bocsásd meg nekem – minden gyarlóságom
Végy szent országodba – add meg örök jussom
Hol szent angyalaiddal – legyen üdvös sorsom.
(Glokner Mihályné, 1970)

Koporsóm vigyétek – a Jézus nevében
És helyezzétek el – kinn a temetőben
Egy pár imádságot – mondjatok érettem
Hogy ítéletnapig – nyugodjam békében.
(Tamás Gáspár, 1981)

A halál a halottbúcsúztatók értelmezésében a megnyugvást, az örök hazát jelenti. Búcsúztatókat hangszerkísérettel is adtak elő, főleg fiatalok esetében az oroszhegyi rezesbanda zenélt.
Az utóbbi évtizedekben az egyház szívesebben tolerálja a sírnál elmondott világi (oktatási, politikai, gazdasági) intézmények részéről elmondott beszédeket, mint a korábbi egyházi laikus népi tradíciót.
A halottbúcsúztató versnek írott szövegként a temetési szertartás lezárulta után is van üzenete. Egy hajdan élt személyről, annak sorsáról, családjáról, temetéséről beszél, mindannyiunk közös problémájáról, a halálról.

Kapcsolódó cikkek:

14,320RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb