Haladni, fékkel

55

Mostanában nagyon szeretjük a gyorsaságot. Mindenben vagy majdnem mindenben. Az élet számtalan területén villog a jelszó: haladni kell. Haladni kell az utakon, mindegy, hogy alig van autópályánk, és majdnem az összes közlekedési folyosónk igazából csak öreges-szabályos kilencvenes tempót tenne lehetővé, mégis sokan érzik úgy, hogy joguk van mások életét veszélyeztetni, illetve az útszéli keresztek számát növelni. Mert haladni kell.
Haladni kell a családokban is, és általában ezt mifelénk inkább az anyagi gyarapodásra értik az emberek, nem annyira a kultúrában, tudásban, érettségben, bölcsességben való gazdagodásra… Ha a komáék más házba költöztek, jó nagyba, lecserélték a régi autót, jó nagyra, akkor mi is. Nehogy lemaradjunk. Mert haladni kell.
Haladni kell az iskolában, már az előkészítő osztályban is, mert annyi minden van, és mi legyünk a legjobbak, és szokják meg minél hamarabb a gyerekek a gyűrődést, és igyekezzenek a feladatlapokkal, na meg a teljesítménnyel, mert már egy hét eltelt a tanévből, de még csak 20 százalékos. Tessék otthon is odaállni, mert haladni kell.
Haladni kell a divattal, a pluszórákkal, a szabadidő eltöltésének módjával, a céggel, a tervvel, egymás lekörözésében, mert eredmények kellenek, mert valamit csak fel kell mutatni. Ha megakadt a házasság, a kapcsolat, akkor is haladni kell, tovább kell lépni, cserélni kell, leelőzni a visszahúzó, lassabb, netán másképp működő embereket, viszonyokat, menjünk előre, gyorsan, nehogy lemaradjunk valamiről. Mert hát egy életünk van, nem igaz?
Az a jó ebben a gyorsaságban és nagy haladásban, hogy észre sem lehet venni, hogy mi mindent elszalasztottunk menet közben, mennyi szépet és jót nem vettünk észre, mennyi érzelmi gubancot, megbántott embert hagytunk magunk mögött, mennyire megváltoztunk mi magunk is az örökös pörgésben, mennyire nincsenek már sehol az egykori saját álmok, elképzelések, mennyire kiüresedett minden. Loholunk légvárak, anyagiakban, hatalomban kifejezhető célok felé, s hogy ne tűnjön fel a nagy rohanás, ezt várjuk el a környezetünktől is. Aki nem ezt teszi, az élhetetlen, balfék, tunya, nem is érdemli meg a mézesmadzagot. Futtatjuk a gyerekünket iskolából magánórára, teljesítményt várunk el tőle minden áron, hajtjuk a tanítóját, ha esetleg ő lassabban haladna (mert netalántán szaktudása alapján előnyösebbnek tartaná a ráérősebb ritmust), hajtjuk a férjet, a feleséget, mert idő van és az idő pénz, a kollégát, a munkatársat, az alkalmazottat is késő délutánig, hétvégén a baráti kört, hogy most ide menjünk, aztán meg oda, ezt csináljuk, jövő héten meg azt. Káromkodunk az úton, ha valaki lassabban megy, hajtanánk őt is, haladjon, vegye már fel azt a tempót, amit megkövetel ez a világ.
Na, de vajon tényleg ezt követeli? Ha arra gondolok, hányan kapnak túl fiatalon szívinfarktust, hányan kínlódnak gyomorfekéllyel, álmatlansággal, s egyéb, gyakran pszichés hátterű nyavalyákkal, hányan nyúlnak este egy pohár ital után, mert túl nagy a feszültség, ha a sok szorongó, a széthullott, vagy folyton rohanó családokban valamiféle kapaszkodót kereső gyermeket, életunt fiatalt, a kiüresedett párkapcsolatokat látom, ha autóbalesetekről hallok, szakmájukban kiégett emberekkel beszélgetek, gyakran felmerül bennem ez a kérdés. Nem fizetünk-e nagy árat, túl nagy árat ezért a folyamatos pörgésért?
Vajon, néha nem kéne behúzni a féket, hogy legyen idő megállni, megnézni, honnan hová jutottunk? Hogy jusson idő önfeledten örülni, a szó igazi értelmében meglátni azt, amit elértünk, ráérősen beszélgetni, együtt lenni, játszani, szeretni, kirándulni, olvasni, sétálni, sürgető határidők nélkül. Mi lenne, ha kikapcsolnánk egy délutánra, hétvégére a telefont? Ha időt szánnánk meghallgatni a másikat, a társat, a gyermeket, a tanítványt, a kollégát, a barátot úgy, hogy végig rá figyelünk, nem arra, hogy mivel is fogunk replikázni? Ha őt látnánk abban az értékes néhány percben, nem az újabb feladatot, az újabb célt? Vajon mi lenne? Miről maradnánk le, ami önmagunk testi-lelki egészségénél, szeretteinknél, a kapcsolatoknál fontosabb?
Azt hiszem, önmagában a haladás se nem rossz, se nem jó. Tőlünk, saját magunktól függ, hogy romboló lesz-e vagy sem, hogy csak a külvilágra szorítkozik vagy belső fejlődést is jelent, a számunkra fontosakkal együtt haladunk vagy épp elhaladunk egymás mellett. Igazából a lassítás lehetősége is benne van a pakliban, a döntés joga pedig egyedül a miénk: fékre lépünk-e időben, vagy megvárjuk, amíg egyszerűen már nem lesz ahogy vagy amiért és akiért továbbhaladni.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.