Hagyomány és jövendő

792

Mostanában igencsak felértékelődött a népi örökség. Legalábbis a látszat szintjén. A megyenapok, az értéktár-összeállítás, a különböző új és visszatérő fesztiválok, a város- és falunapok meggyőznek minket arról, hogy van létjogosultsága az örökségnek és a továbbadásnak. A csíksomlyói búcsú is a maga 451. esztendejével ugyancsak szép hagyomány, amelyet gyakorlunk és jussul hagyunk az utánunk következőknek. Meg sem számolom, hogy személyesen hányszor voltam jelen ilyenkor, de tucatnyi alkalommal biztosan. Ezen az új helyen, a somlyói nyeregben, ahol negyed százada épült meg a Hármashalom-oltár, biztosan megfordultam legalább hét alkalommal – búcsúra zarándokolván –, s ha beleszámítom a 2003-as István, a király szabadtéri koncertjét, akkor bizony nyolcszor. (Egyébként a rockopera-előadás azóta is a legnagyobb szabadtéri koncertélményem, ilyent, ekkorát, nemzetet marokra fogót, össze- és megtartót csak szakrális helyen lehet.) Csakhogy úgy tűnik, hogy a nagy hagyományőrzésben és „-ápolásban” mintha odaveszne a gyermek. A lényeg, a jövő ígérete valahogyan mégiscsak elsikkad. Nem arról van szó, hogy megtanuljuk a szövés-fonás, a faragófejsze-használat, az ostorfonás, az agyagmegmunkálás, a zsindelyhasítás, a kovácsolás szakmai fortélyait, azokat az ősi mozdulatokat, amelyeket oly sok generáción átörökítettek, hanem csak emlegetjük, elméletben mutogatjuk, hiszen sem nyersanyag, sem készség, sem idő nincsen arra, hogy tömegesen és valóságosan gyakoroljuk ezeket a foglalatosságokat. Talán az igény sem valós, csak szerepjáték az egész, hogy „letudjuk” a kötelességet. A népdalokat, a táncmozdulatokat sem úgy vesszük magunkhoz, hogy mindennap gyakoroljuk, hanem csak tároljuk, kézügyben levőnek tartjuk, hogy aztán elő tudjuk venni. A sok hagyományőrző, -megtartó, -ápoló szeánsz során kiesünk az időnkből, valami kényszerpályán sodródunk, észre sem vesszük, hogy közben szegényedünk. Van némi felhördülés például Marosvásárhelyen az orvosegyetem körül, mondjuk, hogy megint elvesznek, megint elhazudnak tőlünk valamit, ami valóban a miénk, amit azért alapítottunk, hogy fórumunk legyen, s ha bajunk van, ne kelljen idegen doktorokkal kínlódnunk. Mert az ember csak anyanyelvén tudja elmondani fájdalmát, a bajok vélt forrását, megnevezni a lüktetés helyét és intenzitását ott belül…
Mintha úgy nézne ki, hogy ez meg az megint lefoszlik rólunk. Hiába jelöljük meg körkörösen a helyet zászlókkal, tüzekkel, versekkel, szépen megszerkesztett szónoklatokkal, ha mindez csak cifraság, cafrang meg falra hányt borsó és önámítás. A megmaradás nem rendezvényszervezés szintjén üzemel. Folytonos ébren- és talponlét kellene ide.
Volt a csíksomlyói búcsún elhangzott szentbeszédben egy mondat, egy kérés talán, valahogy ilyenformán „vezéreld, Uram, az ifjú nemzedékeket, hogy idehaza keressék boldogulásukat!” Nem tudom, hogy mások figyeltek-e eléggé ezekre a szavakra, de én nagyon. „Kérünk Téged, hallgass meg minket!”
A kisebbik fiam épp külföldre készül. Huzamosabb időt szeretne másutt tölteni, tanulni előbb, nyilván. S hogy aztán mi lesz később? Nem tudom. Viszont a hagyományőrzés szüneteiben igyekszem cselekedni, hogy ne vesszen oda a pentatónia, de a vagyonból és a jó közérzetből azért maradjon valami ebben a társbérletben a mások orcátlan helyezkedése és arroganciája dacára is. Hogy legyen majd hová hazatérnie a világjárt legénynek, és kedve is itteni házhoz és ehhez a hazához.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.