Há’ mé’ is vagyunk mü itt?

812

A minap, Énlakáról visszajövet Udvarhely felé ezen morfondíroztam. Épp a Hagyomány, változatosság és változás a székely nyelvjárásban címet viselő konferencia néhány előadását meghallgatva igencsak erősen feltámadt bennem a nyelvi tudatosság. Túl azon, hogy nem is biztos, hogy megmaradunk ezeken a tájakon – ezt a kételyt Csaba testvér fogalmazta meg pár hete, szintén egy autózás közepette, amikor Dél-Erdélyen át közeledtünk Tusványos felé –, mi lenne a feladatunk? Mit kell tennünk, hogy kies enklávénkban a székely nyelvjárás és annak változatai – ugye Udvarhelyré megyünk, miközben tudjuk, hogy három igazi nagyváros van a világon: Szánfráncsiszkó, Szándiégó és Szángyörgy, azaz Sápsi – fennmaradjanak? Itthon lenni. Maradni. Hogy legyen, aki beszélje.
Belógtak a képbe az út menti reklámtáblák. Az egyik valami perlát hirdetett. Államnyelven. Egy regáti barkácsáruház kültéri festéket. Két nyelven. Becsületére. Egy teljesen székelyföldi alapítású szerelvény-nagykereskedő nemes egyszerűséggel angolul dicsőítette az acélárut. Egy szálláshely nagy költőnkről nevezett objektuma szolgáltatásait kínálta. A többségnek. Pensiune – írta a Segesvár mellől a mennyekig emelkedett örök fiatalember nevét és szellemiségét bitorolva. Volt még pár hasonló, de hadd ne emlegessem, hogy mi rombolta a komfortérzetemet.
Visszaérkezvén a székely anyavárosba, ahol tán nyelvileg is biztonságban vagyunk, be kellett térnünk egy üzemanyagtöltő állomásra. A magyar multit választottuk. Állítólag sokkal jobb náluk a benzin – bár ezt kétlem –, az áraik ugyanolyanok, mint másutt. Teljesen európaiak. Mint a korszerűsített gépkocsiparkunk, mintha cifra jókedvünkben annyi pénzünk lenne, mint a százezres, euróban tartott megtakarításokkal rendelkező németek javának, akik közül sokan tízéves Golfokkal járnak. Mert ragaszkodnak és megbecsülik a holmijukat, az autóra sem tekintenek kultikus tárgyként… Tíz felirat közt egy-egy árva magyar szó is felbukkant a kiírásokban. Megint valami országosra szabott arculatváltást eszközöltek, ami a mioritikus tájhoz, s nem a Hargitákhoz illeszthető. Itt is arcul köpnek. Akárcsak az út menti, idegenül fröcsögő óriásplakátok üzenetével. Pedig mi maradnák. Csendben. Magyarul. Nyelvváltozatainkkal. Büszke méltósággal. De hogyan? Ha még a pénzüket sem becsülik kereskedőink!… Holott székelyként izzadunk érte, s úgy is szentségelünk, morgolódunk menet közben, olykor türtőztetve indulatainkat. Hogy a macska rúgja meg!

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek