Hőseink – Gecző János, a ’48-as csíkszeredai forradalmár

50

1848 tavaszán a forradalmi eszmék egyik csíki terjesztője és a rendszerváltást elindító mozgalom zászlóvivője a csíkszeredai Gecző János volt. Ő volt az a marosvásárhelyi királyi táblai joggyakornok, korabeli szóhasználattal királyi táblai írnok, aki a kászonfeltízi Veress Ádámmal az új eszmék lelkes híveiként forradalmi hangulatot keltettek Csíkban.

Gecző JánosKorabeli felvétel Molnár Attila gyűjteményéből

Pályafutásával rövid írásokban többen is foglalkoztak, részletesebben azonban csak Daczó Katalin csíkszeredai újságíró foglalkozott vele 2008-ban. Megemlítjük, hogy ezek a róla szóló írások és megemlékezések, az alaposabb kutatások hiánya miatt hibákkal, téves állításokkal tűzdeltek.
Gecző 1826. november 3-án Csíkszeredában született gyaloghatárőr család sarjaként. Apja Gecző Mihály, anyja Csedő Tekla. A több írásban is olvasható 1829-es születési év téves, és a forradalom idején nem 19 éves volt, hanem 22, elhunytakor pedig nem 62, hanem 65. Középiskolába előbb a csíksomlyói gimnáziumba járt 1839–43 között, amelynek ötödik osztályát 17 évesen kitűnő minősítéssel végezte. Tanulmányait a kolozsvári királyi joglíceumban folytatta. Két évig bölcsészhallgató ott, azután pedig a kétéves jogakadémia diákja. Ügyvédi pályára készült, ezért a jogakadémia elvégzése után, 1847 őszén a marosvásárhelyi Királyi Tábla joggyakornoka lett. A jogakadémiát végzők ugyanis csak akkor tehették le az ügyvédi vizsgát, ha elvégezték a királyi táblai gyakornoki évet.
Hogy 1848-ban sikerült-e letennie az ügyvédi vizsgát, máig tisztázatlan maradt. Ismert tény, hogy azon év áprilisában néhány otthon töltött hét után ismét Marosvásárhelyen találjuk. De ott nem időzött sokáig, hanem visszatért szülőföldjére, és ekkor az ügyvédi vizsga letétele valószínűleg elmaradt. Lehetetlenné tette ennek a kérdésnek a tisztázását az a tény, hogy a királyi táblai levéltár 1956-ban Budapesten megsemmisült.
Tivai Nagy Imrének Emlékezés régi csíkiakról című kötetében olvashatók szerint nyugat-magyarországi bujdosása idején, az 1850-es években, Gecző jogi fakultást végzett. Ez az állítás azonban félrevezető. Nem kellett elvégeznie ott semmilyen jogi fakultást, hiszen Kolozsváron már korábban elvégezte azt. Csak az ügyvédi vizsgája hiányzott ahhoz, hogy gyakorló jogász legyen. Neve egyébként nem is szerepel sem a pesti egyetem, sem valamelyik magyarországi jogakadémia nyilvántartásában.
Az az állítás is helytelennek bizonyult, amely szerint az ügyvédi vizsgát Csíkszeredában 1860-ban vagy ’61-ben letette, mivel ott nem működött olyan igazságszolgáltató szerv, amely erre jogosítva lett volna. Az viszont tény, hogy amikor 12 évi távollét után visszatért Csíkszeredába, ott ügyvédi irodát nyitott.
A forradalom szele Csíkszeredát 1848. április 4-én érte, éppen akkor, amikor a város főkormányzói felszólításra a Magyarországgal való egyesülés kérdésében országgyűlés összehívásával kapcsolatos közgyűlési határozathozatalra készült. Ezen a napon délben érkeztek a városba Veress Ádám, Gecző János és Dónát Pál marosvásárhelyi királyi táblai írnokok, és már megjelenésükkor széles körben terjesztették a legújabb híreket. Magukkal hozták a pesti 12 pontot is. Nyíltan hirdették Erdély és Magyarország egyesülésének szükségességét, és magatartásukat háromszínű kokárda viselésével, valamint a háromszínű nemzeti zászló kitűzésére buzdító szavakkal is kinyilvánították. Dónát, miután megszállt itt, továbbutazott a háromszéki Kilyénbe. A tényeleges buzdító tevékenységet Csíkban Gecző és Veress végezte. Megérkezésük után több helyen is beszámoltak az Európát átfogó változásokról, különösen a pesti eseményekről és annak Kolozsváron, valamint Marosvásárhelyen való fogadtatásáról, és lelkes beszédekkel biztatták a helyieket nemcsak az unió követelésére, hanem alapvető változások melletti fellépésre is.
Az április 5-i városi közgyűlésen megjelent Gecző is. Ő tette tanácskozás tárgyává az országgyűlés összehívásának ügye mellett az unió szimbólumát képező nemzeti színű zászló kitűzésének kérdését. Míg az előbbiről ellenkezés nélkül egyöntetű határozatot hoztak, a nemzeti zászló kitűzését Barta András káplár, a város korábbi országgyűlési képviselője, akkor városi börtönőr közbelépésére leszavazták. (Akkor a város polgársága közigazgatásilag a határőrség kötelékébe tartozott, a tanácsosok is császárhű katonarendűek voltak.) A Kolozsváron megjelenő Ellenőr tudósítója szerint Barta Gecző javaslatát ellenezve a következőket mondta: „Mi eddig csendesen éltünk; még egy ifjúra hallgatni nem akarunk; országgyűlésért írjunk fel, mert arra rendelés jött; a lobogó iránt is, majd ha rendelés jő, kitehetjük, addig nem; mert mi katonák vagyunk.” A vita során azt is kijelentette, hogy „Nincs szükségünk zászlóra; mi a katonai zászló alá esküdtünk bé.” A sajtótudósító azt is megjegyzi, hogy a káplár vitézségéért borostyánkoszorúzott hős volt, de aznap délután azonnal őrmesterré tétetett.
Gecző javaslatának hamar híre ment, és az általános felbuzdulásra a főbíró még 5-én délután kénytelen volt a gyűlést újból összehívni, és újabb határozatot hozatni. A másodjára összehívott közgyűlés már kedvezően döntött. „A nemzeti három színű lobogót városunk tanácsházára, az Egyesülés és Éljen Ferdinánd! cím reáírásával kitűzetni határozta”, jelentette az eseményt a főkormányzónak április 8-án Bartos Imre főbíró. (Az Éljen Ferdinánd! jelszó feltüntetése a zászlón az uralkodónak hűségesküdt tett katonák lelkiismeretének megnyugtatására szolgált.)
Egy héttel később Gecző Veress Ádámmal együk részt vett az április 12–13-án, Csíksomlyón tartott csíkszéki közgyűlésen, ahol mindkettőjüket mint képzett jogászokat széki számfeletti táblabíróvá választották.
Gecző nevével a korabeli forrásokban két héttel később ismét találkozunk ugyancsak Csíkszeredában a helyi nemzetőrség szervezésével kapcsolatos konfliktus során. A várható zavargások megelőzése, illetve megfékezése érdekében nemzetőrségek szerveződtek az erdélyi városokban már a forradalom kezdetén, előbb Kolozsváron, majd más központokban is. Április 24–25-én ilyen „polgárőrségnek” nevezett nemzetőrség szervezését kezdeményezte Csíkszeredában Sándor János fiatal széki táblabíró, csíktaplocai lakos. Próbálkozását azonban katonarendűek durva közbeavatkozása meghiúsította. Sándor csak a véletlennek köszönhette, hogy testi sértés nélkül távozhatott a helyszínről. Ekkor az összetűzés helyszínén megjelent Gecző is, aki védelmébe vette Sándort, de a felbőszült, ittas katonákkal szemben tehetetlennek bizonyult. Az incidenst követő kivizsgálás során Lajos Elek taplocai gyalog székely többek között azt vallotta, hogy a katonák Pototzki kocsmájánál találkoztak Gecző János kancellistával, akivel heves szóváltásba keveredtek. Majd így folyatta: „oda mene Bándi Lajos csekefalvi huszár káplár, ott vala Puskás alhadnagy úr, s a Kelemen által odavitt levelet (Sándor János felhívását, amelyet Kelemen őrmester a kocsma külső faláról letépett – sz. m.) olvasák a népnek. Bándi Lajost itaták, ez és Kelemen részegen lármázának a néphez, s bujtogaták. Voltak csakugyan ott is oly emberek, kik érezvén a székely nép elnyomatását, és nem Kelemen és Bándi, de a székely nép jussai mellett igazán beszélő Gecző János részén érzettek. De ezek kevesen valának, a nagyobb részt már Kelemen, meg Bándi s Puskás hadnagy is már elbolondította volt.”
Valószínűleg ez után az incidens után tért vissza Gecző Marosvásárhelyre, de nem olyan körülmények között, ahogyan azt egy fél évszázaddal később Tivai fennebb említett kötetében legendaszerűen, a tényeket elferdítve elmesélte. Szerinte Gecző 1848-ban somlyói diák volt, és március havában elöl járt azok között, akik Donáth Pál vezetése alatt bevonultak Szeredába, s a várkaszárnyán és határőrezred épületein talált kétfejű sasokat leverték. Emiatt őt a hatóság üldözőbe vette, s Taplocán, Csedő Dávid nagybátyjánál rejtőzködött egy darabig, majd üres hordóban menekítették Marosvásárhelyre, hol a Szent Ferenc-rendi barátok templomtornyának volt huzamosabb ideig lakója. Megjegyezzük, hogy 1848 áprilisában, amikor a forradalom eszméi országszerte táptalajra találtak, egy forradalmárt nem kellett Csíkból a fennebb jelzett módon kimenekíteni. Emelt fővel járhatott a nyílt utcán bárhol, így Csíkszeredában is.
Június közepén Gecző ismét Csíkszeredában van. A június 19-én tartott pesti országgyűlési népképviseleti követválasztáson részt vesz a városi közgyűlésen, ahol Petrichevich-Horváth Dániel mellé pótkövetnek választják. Egy július 5-i tanácsosi folyamodvány szerint a megválasztott képviselővel követi írnokként Gecző is elmegy a július 2-án megnyílt pesti országgyűlésre.
1848 őszén újból itthon találjuk. Október 9–10-én részt vesz a Csíksomlyón tartott széki népgyűlésen, ahol Erőss Elek városi főjegyzővel együtt a nemzetőrséget szervező bizottság tagja lesz, feladatul kapva a városi nemzetőrök azonnali összeírását. Ezután beáll a Mátyás-huszár ezredhez, ahol 1849. február 1-jén hadnagyi rangot kap, és az erdélyi hadszíntéren alakulatával végigharcolja a szabadságharcot.
A világosi fegyverletétel után Nyugat-Magyarországra menekül, és álnév alatt bujkál. Az 1850-es években állítólag ügyvédgyakornok Sopronban, illetve jegyző Veszprémben, vagy valamelyik községben, de Győr megyéről is szót ejtenek a róla megemlékezők. Tény hogy 1861-ben hazatér és ügyvédi irodát nyit szülővárosában.
Mivel a következő időszak már nem a forradalom idején kifejtett tevékenységéről szól, röviden vázoljuk a további pályafutását. Csíkban rövidesen elismert jogászként tekintenek rá. A kiegyezés előtti években a helyi politikai és társadalmi élet egyik legaktívabb képviselője lesz. 1863-ban és 1866-ban a város képviselője az erdélyi országgyűlésen, a kiegyezés utáni években pedig a pestin. Ezután pályafutása egyenesen ível egyre magasabbra.
„Képviselőként nemcsak a Székelyföld sajátos problémáira irányította rá a közvélemény figyelmét, de az igazságügyi minisztériumban betöltött állásának (előbb titkár, majd 1868. február 15-től osztálytanácsos) köszönhetően megoldásukban is komoly szerepet vállalt (bíróságok újjászervezése, a telepítvényekről szóló törvény módosítása, a határőri vagyon visszaszerzése stb.)” – olvashatjuk Kocsis Lajosnak A Csíki Magánjavak története című munkájában megfogalmazott értékelését. Parlamenti tevékenységéről elismeréssel szóltak kortársai, kiemelve a székelység sorsának jobbra fordítá­sáért végzett munkáját.
Képviselői mandátuma lejárta után a marosvásárhelyi Ítélőtábla (a Királyi Tábla utódja) ügyvédi és bírói vizsgálóbizottságának az elnöke, majd 1890-től a budapesti Ítélőtábla tanácselnöke lesz.
Kizárólag az ő befolyásának tulajdonítják, hogy szülővárosa lakóinak minden ellenkezése ellenére, 1878-ban a megye központját Csík­somlyóról Csíkszeredába helyezték.
Gecző irodalmi tevékenységgel is foglalkozott. Ő a Bukow és a madéfalvi veszedelem című színmű szerzője, amelyet Székelyfi álnéven 1880-ban írt. A színdarab a vidéki színtársulatok kedvenc műsora volt évtizedeken át, olvasható róla a Schöpflin Aladár szerkesztett magyar színművészeti lexikonban.
Gecző János 1891. március 25-én Budapesten hunyt el. A Kerepesi temetőben, a Deák- és Batthyány-mauzóleumok mellé helyezték örök nyugalomra. Családja, leszármazottai sorsát Daczó Katalin kutatta. Megemlékezésünket az ő megállapításaival zárjuk: „Három gyermeke közül csak Ilonka lánya, dr. Györgypál Domokosné élt itthon. Másik lánya, Gecző Anna Budapesten tanítóképzőt végzett, Telegdi Gézához ment feleségül, de egyik hazajövetele alkalmával itthon hunyt el, és a csíktaplocai temetőben nyugszik. Gecző János fiáról, Aladárról az interneten böngészve jutottunk információkhoz. Eszerint Gecző Aladár a Ludovika Akadémián tanult, az első világháborúban századosként harcolt és orosz fogságba kerülve megmérgezte magát. Hogy maradtak-e leszármazottak valamelyik ágon, nem sikerült kideríteni. Gecző János nevét egy ideig egy róla elnevezett utca őrizte – méltán – Csíkszeredában, mára már semmi nem emlékeztet a megyeszékhely-teremtő szabadságharcosra.” Pedig megérdemelné.

Pál-Antal Sándor

A cikk a Hargita Népe március 15-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.