Halk, figyelmeztető dudaszó

220

Százéves, de még mindig csak serdülő Romániánk autósforgalmának az alapzaját szinte élvezni lehet, főként a nagyobb városokban, elsősorban nyilván Bukarestben. No, nem azért, mert itt annyira szépen burrognak az autók, hanem mert az alapzaj ritkaságszámba megy: folyton-folyvást megtöri egy-egy éles dudálás, átkiabálás, futuj, miegymás.
Bukarestben eleddig mindössze egyszer vezettem, remegő lábszárakkal, az összes létező visszapillantót sebesen pásztázó szemekkel, és azzal a tévhittel, hogy a jelzőlámpába van beépítve a dudaszó: amint a piros fény kialszik, azonnal dudálnak.
A kisebb metropoliszainkban persze jobb a helyzet, de ott sem egyszerű úgy eltölteni 10 percet, hogy valaki ne dudáljon, háborogjon körülötted.
Magyarországon egy-két fokkal jobb a helyzet, ott duda helyett – tapasztalataim szerint – inkább az jellemző, hogy a sofőr néhány keresetlen szóban kifejti a véleményét az utastársának, esetleg saját magának a nála lassúbb, vagy esetleg valóban bakizó sofőrről.
Körülbelül erre számítottam akkor, amikor nemrég Csehországba utaztunk. Nyugati posztkommunisták, akik már félúton vannak a dudaszomorító romániai (de nem feltétlenül román) paraszt, és a mindent elnéző, nyugodt skandináv sofőrök között – gondoltam. Nem kis meglepetésemre azonban téves volt a feltételezésem. Legalább három alkalommal szerencsétlenkedtem olyant, amiért itthon minimum rám dudáltak volna, de nagy valószínűséggel még szülőanyámat is felemlegették volna egy röpke átkiabálás szóvirágai között. Főként a sávváltásoknál adódtak gondjaim, mert néha-néha túl rövid szakasz állt rendelkezésemre ahhoz, hogy a megfelelő sávot válasszam egy-egy kereszteződésben. Az első két némileg agresszív váltást követően észrevettem, hogy ezzel nemcsakhogy dudaszót nem váltok ki, de még heves gesztusokat sem. Később öröm volt éreznem a lelki átalakulást: nyugodtan vezethettem, és az első irányváltó jelzés után azonnal beengedtek az óhajtott sávra.
Aztán hazaérkeztünk, és visszarendeződött minden. Nagyvárad még úgy ahogy, de Kolozsvár után már-már büszkeséggel töltött el, hogy másra ugyan dudáltak, de rám nem. Csíkszeredába érve pedig máris kereshettem az ingyenes – és ettől mindenféle igénytelenül parkoló sofőr által belakott – parkolóhelyek között azt, ahova még éppen beférek.
Mindezt összevetve azonban Csíkszeredában még mindig jó. Legalábbis nekem, mert én tagja vagyok annak a Facebook-csoportnak, amelynek véleményem szerint a legnagyobb haszna van a sofőrnevelés és a pofátlan parkolás visszaszorítása terén. Nem tagadom, megesik, hogy tilosban parkolok egy-két percre, de ilyenkor sosem hagyom el az autót: görcsösen dolgozik bennem a gondolat, hogy néhány perc múlva máris ott lehet az autóm és a rendszámom a Civil Csíkszereda Facebook-oldalon.
A legtöbb járdán, buszmegállóban parkolóhoz valahogy mégsem jutnak el ezek a szégyenítő fotók, és azt hiszem, kár érte. Megérdemelnék, hogy rosszulessen nekik, mert a hibázó sofőr és a szándékosan pofátlan sofőr között hatalmas különbség van, és nem jó, hogy utóbbin alig lehet törvényes fogást találni.
Nem tehetünk úgy, mintha csupa profi sofőr járna az utakon. Fogadjuk el, hogy egyesek lassabbak, figyelmetlenebbek, fogadjuk el, hogy igenis nagyon sok autóvezető a hibáival együtt valóban veszélyes a forgalomra. De azt is lássuk be, hogy a dudálással, az integetéssel, a káromkodással nem tesszük jobb sofőrré, ezért teljesen fölöslegesek az ilyen megnyilvánulások. Sőt rontunk a helyzeten. A dudaszó után még kapkodóbbá válhat a sofőr. Nekem hónapokba telt, amíg félelem nélkül mertem vezetni, és valószínűleg még évekbe telik, mire normál pulzussal keresztülhajtok Bukaresten. És tudom, nem vagyok egyedül.
Minden közúti statisztika ellenünk szól. Érdemes lenne megnéznünk, hogy miben különbözünk a listavezetőktől. Mit ad isten: az egyik különbség éppen a dudahasználat.

Kovács Hont Imre

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.