2021, január 25, hétfő.
custom_html_banner1

Gyógyír

Azt írják az újságok, a hírportálok, mondják a rádiók és a televíziók is, hogy van remény a vírus megfékezésére. Többek között amerikai, brit és magyar tudósokat nevesítenek, komoly kutatóműhelyeket, amelyek jó úton járnak. A remény azoknak az embereknek a vérplazmájában keresendő, akik már felépültek a SARS–CoV–2 vírus okozta fertőzésből. „Arra számítunk, hogy a vérplazma vizsgálata során szerzett tapasztalatokat hasznosíthatjuk a Covid–19 kezelésében. A teljes körű jóváhagyást követően a vizsgálatok alátámaszthatják, hogy a plazmatranszfúzió gyorsítja a Covid–19-betegek gyógyulását és fokozza a túlélési esélyeket” – áll az NHS (a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat Vér- és Transzplantációs részlege) közleményében. A klinikai vizsgálatokat minden esetben szigorú engedélyezési eljárás előzi meg, az NHS célja, hogy ez a folyamat a lehető leghamarabb megtörténjen. Biztos vagyok abban, hogy előbb-utóbb – még akkor is, ha a tudósok átugranak vagy sűrítenek bizonyos kutatási fázisokat és protokollokat, ami újabb kockázati tényezőket feltételez, de azokat a helyzet felülírja, és önkénteseken vizsgálják az eredményeket – elkészül az igazi védőoltás. De addig is kinek-kinek meg kell vívnia a maga harcát.
Vannak rossz beidegződéseink, és lettek új démonjaink. Meggyőződésem, hogy akkor lesz nagyobb a siker és válik érzékelhetővé a biztató eredmény, ha tudatosan élünk és cselekszünk.
Hogyha elment az országunkból néhány millió ember – az óvatosak négy-, a talán túlzók kilencmilliót emlegetnek –, akkor én úgy sejtem, hogy a távozók kontingensében ott van az elit legje, a krém eleje és ott a vége legalja, a söpredék egyaránt. Ha most minél többen megtanulunk fegyelmezetten élni a bajjal, akkor odahatunk, hogy jó páran a javából is visszatérjenek, s ne csak a deklasszált elem jöjjön, akkor erőt és kevés jövőt, reményt nyerhetünk. Ha több jóféle ember van az országban, akkor ma, holnap és később is jobbak az esélyeink.
Kezdjük a magunk háza táján. Vagy egyszer ott legbelül? Igen. Hogy mekkora még a rendetlenség sokunkban, az is elég, ha – míg sort állunk valamelyik bolt előtt – eljut hozzánk egy-egy beszélgetés foszlánya. – Hát a fiatalok? – Nem jöttek. És ne is jöjjenek! Majd megyünk mi, az urammal ketten! – mondja az anyuka, aki tudtommal kétszeres nagymama már, bár folyton abban jár, s forrónadrágban, hogy hazudtolja a korát, de látom, hogy három hete nem volt fodrásznál, mert bezárt, és sminkje sincs, de azért feszül, s kicsit hurkás rajta a cicanaci. Jó bőr lehetett a maga korában – gondolhatnám, de inkább nem, mert most én is fejlődni óhajtok, s levedleni a kivagyiságot. De az evidenciát megállapíthatom!? A hatvan év azért nem kegyelmez… Hozzá is teszi mindjárt, a beszélgetést folytatván, hogy: – Nyugdíjasok vagyunk! – Hál’ Istennek, mi is! – mondja elégedetten – ez már a másik, aki mintha kissé szerényebb lenne, s távolabb is áll tőlem. De azért hozzáteszi nyomatékkal, hogy ne maradjon le. – Magyarban van a miénk. Pontosabban már mind a kettő! – talán bizonygatni szeretne, hősködni, hogy ő két felnőtt gyermeket adott a külföldnek… Akár a sváb anyák anno, hogy nem a román hadsereg, nem a honvédség szippantotta fel a gyermekeit, a legények az SS-ben vannak… Bizarrnak tűnik az összehasonlítás hirtelen. De távlatokra s következményekre gondolva – mintha birtokolnánk azért némi történelmi tapasztalatot, s mást is –, ha mernénk, tudnánk vagy akarnánk, akár meg is kérdezhetnénk, hogy ma Auschwitz merre van? És oda ma önként mennek a népek egyirányú mentjeggyel?
Itthoni fegyelemben és figyelemben megerősödvén könnyebben élhetnénk túl. Helytállásos példánk kellene. Megművelt kert. Haszonnal kitöltött idő. Miegymás. Lesz ugyan védőoltás, kilábalunk, vagy sokan túlélnek, talán mások, mindenképp, mert azért a tudomány is erős. A baj viszont az, hogy nem tudni, mikor történik a szabadulás… Két hét múlva? Biztos, hogy nem. Fél év múltán? Talán. A pesszimistábbak azt mondják, hogy másfél-két esztendő is kell majd a biztonságos fellélegzéshez.
Ugyanakkor azt is hallom a megszólalók körében, hogy ilyen és ehhez hasonló járványok a továbbiakban is bekövetkezhetnek. Az életmódunk, az erőforrások kizsigerelése, a túlfogyasztási szokásaink elterjedtsége okozza. Így védekezik globálisan a természet. Csak bizonyos keretek közt van helyünk a világban. Visszafogottan. Takarékosan. A marketinget és a szélhámot felváltó, kenyeret teremtő fáradozással a honi parlagon. Ez a gyógyír. A félelem, hogy képtelenek vagyunk változva gyógyulni, ez az én démonom.

Simó Márton

Kapcsolódó cikkek:

14,355RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb