2020, december 4, péntek.
custom_html_banner1

Hirdetés

Gyertyaláng

Furcsa volt számomra, mikor azzal szembesültem, hogy egy-egy családban a gyermekeket nem engedik az elhunyt nagyszülő közelébe, abból a megfontolásból, hogy a gyermeknek szép emléke maradjon az öröklétre szenderült szeretett személyről. Emlékszem, anyai nagymamám, aki korán eltemette férjét, gyakran járt a temetőbe a sírokat gondozni, s rendszerint – ha mi is nála lábatlankodtunk – minket, unokákat is magával cipelt. S közben mesélt az elhunyt rokonokról, idő előtt eltávozott nagyapánkról, akiről nem volt ahogyan emlékeink legyenek. Az első halott, akit láttam, dédike volt, nagymamám édesanyja. Aki szintén időnap előtt megözvegyült, férje, két gyermekének apja soha nem tért vissza az első, nagynak nevezett háborúból. Éltében gyakran látogatta nagymamám, s oda is magával cipelt, holott a falu másik részében, az egzotikus nevű Velencében lakott. Ő, meg az áldott jó ember, aki férje, gyermekeinek nevelőapja volt mindhaláláig. Emlékszem a temetésre, noha még óvodás lehettem, s arra is emlékszem, hogy nagymamám miként siratta az ő édesanyját. Furcsa volt látni a mindig fegyelmezett, soha nem hangoskodó nagymamámat, amint hangosan sír. Most már tudom, a halottas szertartáshoz kapcsolódó rítus, a siratás részese voltam. Így vett búcsút nagymamám az ő szeretett édesanyjától. Szüleim is minden idős vagy betegségben elhunyt rokon temetésére magukkal vittek, vagy azért, mert úgy volt illendő, vagy azért, mert nem volt kire hagyjanak, ugyanis egy ilyen családi eseményre való utazás legalább két napot igénybe vett. De az is lehet, hogy a két ok csak egybeesett… Tény, hogy az idők folyamán tudatosult bennem, hogy az ember élete a születés és a halál közötti időszak, s azt minél tartalmasabban kell megélni. A születés természetes párja a halál, meg kell tanulni viszonyulni hozzá, elfogadni. Később két számomra kedves néprajzkutató, Deák Ferenc Loránd és Balázs Lajos halottas szokásokkal foglalkozó könyvét szerkesztettem. A két jelentős művet olvasva tanultam meg, hogy mennyire fontos az emberi élet nagy eseményeit – de általában az emberi életet – behatároló szabályok és rítusok ismerete, tiszteletben tartása, megélése. A ma embere hajlamos avítt dolognak, fölösleges kötöttségnek tekinteni ezeket a szabályokat és rítusokat, holott kialakulásukhoz évszázadok tapasztalata vezetett. Megvoltak a betegséghez, az időskori gyengeséghez, a halálhoz, az elmúlás pillanataihoz, a halál bekövetkezte és a temetés közötti napokhoz, a temetést követő időszakhoz kötődő szokások, mindenki tudta, mit kell tenni, még ha nem is fogalmazódott meg benne, hogy miért. Ma elhagytuk ezeket a szokásokat, fölöslegesnek tartva őket, s csodálkozunk, hogy nem birkózunk meg a gyásszal, értetlenül állunk a bennünk lévő érzésekkel és a körülöttünk a halál kapcsán zajló történésekkel szemben. A halál, szeretteink elmúlása valóban fájdalmas dolog. De elkerülhetetlen. Még akkor is, ha azt korainak, igazságtalannak, értelmetlennek tartjuk. Mindenszentek estéje, a halottak napja vigíliája azonban jó alkalom arra, hogy eltávozott szeretteinkre gondolva, emléküket ápolva kissé magunkba forduljunk, megbékéljünk… magunkkal. A sírra – vagy a jelen állapotokra való tekintettel az ablakba – helyezett gyertya emlékeztessen arra, hogy szeretteink értünk világítottak, adták ki fényüket és értünk fogytak el, mint a gyertya, értünk áldozták fel magukat. Tehát a beteg, végnapjait élő nagyszülőhöz is engedjük oda gyermekeinket, mert az megnyugvást hoz mindenkinek: a nagyszülőnek elégtételt, a gyermeknek választ a számunkra kellemetlen kérdésekre.

Sarány István

Kapcsolódó cikkek:

14,238RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb