Gyalu

Mi, székelyek és román barátaink (5.)

1 377

A Hargita Népe Mi, székelyek és román barátaink című interjú- és dokumentumsoroza­tában mindenképp helye van Gelu Păteanunak (1925–1995), aki a létezett szocializmus, a fénykorszak legsötétebb éveiben is kiállt az erdélyi magyarok, a székelyek mellett, oly­annyira, hogy majd’ másfél évtizeden át Énlakán és Etéden élt, dolgozott, egészen 1990 tavaszáig, amikor – ugyancsak a magyarokért való kiállása miatt – kénytelen volt távoz­ni az országból, s élete utolsó éveit Magyarországon, történetesen Budapesten töltötte, ahol továbbra is műfordítóként, a magyar–román kérdés szakértőjeként, illetve oktató­ként működött az Eötvös Loránd Tudományegyetemen (ELTE) és a Miskolci Egyetemen (ME).

Gondolkodtunk azon, hogy az emlékidézés formáját megtaláljuk, de most „elénk jött” egy kapcsolódó esemény. Dokumentumokat, személyes emlékeket idézünk fel, illetve felhívjuk a figyelmet egy, a következő vasárnapon, 2018. június 3-án, Etéden tartandó megemlékezésre, amelyen mi is részt veszünk, és egy ide vonatkozó további írásban idézzük fel a jeles műfordító alakját, és a frissen megjelent két kötet ismertetésével elhelyezzük a hálás, ám olykor feledékeny utókorban. Nem a Panteonban, hanem itt, ebben a jelenben, ahol velünk továbbélhet.
Gyalu – ahogyan a Kányádi Sándor által adott becenevén szólítottuk – nemcsak civilként, állampolgárként élt közöttünk, hanem folyamatosan dolgozott, olyan fontos műfordításokat végzett, amelyek nagyban segíthették volna abban a román népet, hogy jobban megismerje a magyar kultúrát, amellyel gyakorlatilag úgy él szimbiózisban immár évszázadok óta, hogy tisztában van a kapcsolatok meglétével, de a hivatalos kánon soha nem tette, s ma sem teszi lehetővé, hogy ezek a nyilvánvaló termékeny hatások felszínre kerüljenek, hogy beivódjanak a köz- és az egyéni tudatba. Mintegy hatvan munkát, köztük Jókai Mór, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Németh László, Örkény István műveit fordította, de számos erdélyi költőt és fontos eszmetörténeti, történelmi tanulmányokat és dokumentumokat is. Emlékszem, néha arról mesélt, hogy milyen hallatlan feladat volt számára néhány alapmű átültetése. A Törökországi leveleket úgy fordította, hogy tulajdonképpen létrehozta azt a 18. századi román nyelvet, amelyen egy román ajkú Mikes Kelemen megírhatta volna ezeket a leveleket. Másik nagy kedvence Arany János volt, az a költő, akiről máig azt tartjuk, azt tartják az irodalomtörténészek is, hogy a magyar nyelv egyik legjobb, legavatottabb ismerője volt, aki ráadásul kiváló formaérzékkel és türelemmel alkotott évtizedeken át, több műfajban is oly maradandót, hogy e munkák képezik a magyar irodalom szerkezetének főpilléreit, azokat az elemeket, amelyekre a későbbi generációk során oly sokan építkeztek és hagyatkoztak későbbi nagyjaink közül Kosztolányi Dezsőn, Babits Mihályon át Weöres Sándorig, Kovács András Ferencig, Lövétei Lázár Lászlóig. Gelu Păteanu tudatosan fordított, azzal a szándékkal, hogy hitelesen és nagyot merítve mutathassa be nemzettársainak a magyar irodalom legjavát, s a mély hitelességhez vállalta a magyar kultúrában való folyamatos élést, sőt: úgy élt, hogy a kisebbségi sorsot is vállalta, benne élt Erdély akkori magyar és székely társadalmában. Úgy határozta meg önmagát, mint Kolozsvár belvárosának egykor egyetlen őshonos román családjának sarját a Pata utcából. „Kétnyelvűségem forrása valahol a gyermekkori tudatra ébredésem pillanatától számítható” – mondotta, amikor a magyar nyelv elsajátításának körülményeiről faggattuk. – „Teljesen természetes volt ez a családunkban. Édesapám, aki korábban a román nemzeti eszme elkötelezettje volt, 1919-től kezdődően megcsömörlött attól a módszertől, amellyel a Consiliul Dirigent átvette Erdély adminisztrálását; ő nem ilyen lovat akart, nem a Regát szemszögéből képzelte el az egyesítést, hanem egy olyan országot szeretett volna, amelyben rend van és egyetértés, a sokkal fejletlenebb Ó-Romániát szerette volna felhozni Erdély, a szétesett Osztrák–Magyar Monarchia szintjére. Kisgyerekkoromban kizárólag magyarul beszéltünk a legszűkebb társaságunkban, magyar polgárok, urak, művészek látogatták a házunkat, a régi adminisztráció emberei, egykori magas rangú K. und. K. katonatisztek, köztük román emberek is, akik kivétel nélkül a régi rend, a monarchia ódon fényének elkötelezett hívei voltak. Nyilvánvaló, hogy nagy hatással volt rám már ekkor a magyar nyelv, a magyar kultúra. És ez teljesen természetes is volt.”

Emlékforgácsok Gyalu bácsiról
Valamikor az 1980-as évek legelején ismerkedtünk meg, amikor még Korondon élt Bölöni Domokos író, a fazekasságáról is híres nagyközség iskolájának igazgatója, akkortájt még fiatal értelmiségi és lelkes közösségszervező. Emlékezetes író-olvasó találkozók, humorestek színhelye volt a régi kultúrház klubja, ahol telt házas előadások zajlottak havi rendszerességgel; százötven-kétszáz ember látogatta a programokat, mígnem aztán a hatóságok igyekeztek visszaszorítani ezt a vadhajtást. Gyalu gumicsizmásan érkezett, a Firtoson át gyalogolt be Énlakáról, de azonnal – a rendezvény tiszteletére – elővette a táskájából a kipucolt félcipőt, nyakkendőt kötött – mindig különleges figyelmet szentelt az egyedi nyakravalóknak –, és amikor megszólalt, azonnal felfigyelhettünk a magyar nyelv különlegesen szép és igényes használatára, olyan hanghordozásra, amely csakis azoktól való lehet, akik ezt a nyelvet nagyon szeretik. Mindjárt rájöttem, hogy Gyalu leginkább magyarul tud, magyarul képes szeretni, szenvedni és dolgozni. Ettől kezdve mintegy tizenöt éven át tagja volt a legszűkebb baráti társaságunknak, amelybe pályakezdő és gyakorló tollforgatókként tömörültünk. Magyarországon is szívesen és sokszor találkoztunk.
Egykori diáktársam, dr. Szeberényi Gyula Tamás jogász, közíró, ma Kecskemét alpolgármestere, Énlaka örök szerelmese így emlékezett vissza egy 1991 májusában történt eseményre. „Egy gyér, ősz haját copfban viselő, 60-as éveinek derekán járó bohém, aki illetőségét tekintve kolozsvári román, identitására nézve pedig talán európai, de legalábbis közép-európai. Kolozsvárott, Erdély akkor még zömében magyar etnikumú fővárosában volt ifjú, az erdélyi román s magyar kultúra metszéspontjában eszmélt. Apja foglalkozását tanulva a jogi karra járt, de diplomát nem szerzett. Az irodalomhoz vonzódott, s bár saját művei is vannak, mégis fordítóként ismerhette őt meg a romániai irodalomszerető közönség. Kezdetben magyar szerzők műveit ültette át románra – ahogy mondta, sokszor az ő fordításai alapján cenzúráztak a román hatóságok. Megkapta a magyar írószövetség díját is, mint olyan, aki a két kultúra, tehát a két nép közeledésének munkása. Dolgozott Bukarestben, Kolozsvárott, majd Székelyföldön, de nem tagozódott be a hivatalos irodalomba, sem a szocreálba, sem a polgári irodalmi ízlésbe. Megmaradt bohémnek kívül-belül, kicsit különállóként, de az egyszerű humánum értékrendszerén belül. (…) Olyan román ember, aki képes máshogy látni sorskérdéseket, mint ahogy azokat láttatni szokták, s amit gondol, azt képviseli a maga módján, szélesebb körben is ismerteti. Nem szélsőséges nyilatkozatai keltettek visszhangot, hanem (a mi Kelet-Európánk már csak ilyen) liberális toleráns nézetei révén vált népszerűvé. Persze hazájában nem aratott osztatlan lelkesedést, nem mindenki szemében tűnt mértékadónak. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, a szélekről a centrum is az ellenkező végletnek látszik. Élete nem szűkölködött meghökkentő fordulatokban, konjunktúrákat megvető gesztusokban. (…) Mikor még Romániában lakott, az egyik legszívesebben látott vendég volt Magyarországon, de egyre kevesebbet jöhetett. Bukarestben a román–magyar kapcsolatot kezdték Gelu Păteanu nélkül elképzelni. Egyre inkább elszigetelődött, s útlevelet sem kaphatott. Ekkor költözött oda, ahol szívesen fogadták, a Székelyföld egyik legeldugottabb falujába, Énlakára, hisz fordítani, írni is ott lehetett. Egyre kevesebb munkája lett, elment tanítani román nyelvet és irodalmat a legközelebbi iskolába, majd néhány év múlva át is került a szomszédos településre, Etéd községbe. Itt érte 1989 decemberében a forradalom. Aktivizálódott, a helyi magyar újságokba cikkeket írt az anyanyelvi oktatás védelmében. Ekkor ismerték meg sokan erkölcsi, politikai állásfoglalását. Felfigyelt rá a VATRA is, névtelen telefonokat kapott életveszélyes fenyegetésekkel. A vásárhelyi pogromok után a falusiak őrt álltak a háza előtt, félve a kulturális szervezet látogatásától. Menekülnie kellett Etédről, a Székelyföldről és Erdélyből. Budapesten kapott lakást. Barátságos környezetben dolgozhatott, és ez minden mást feledtetett. Megváltozni azonban itt sem volt hajlandó. (…) A múltba réved, amikor mesél, de a jövőben jár, ahová gondolatai hatnak, de leginkább mégis itt van a jelenben, ahol súlyosan éljük meg az életet, most éppen úgy, ahogyan ő tanítja.” Ezek a gondolatok ma is érvényesek, ha Gyalu bátyánk emlékét idézzük.

Közelgő esemény: kettős kötetbemutató
A Magyar PEN Club, Etéd Község Önkormányzata és az Antropocentrum Egyesület tisztelettel hívja és várja az érdeklődőket június 3-án a helyi református templomban tartandó istentisztelet után a helyi művelődési házban szervezett ünnepségre. Két kiadványt mutatnak be, Arany János Toldi című művének román–magyar nyelvű kiadását, Gelu Păteanu fordításában nyilván, és Farkas Wellmann Endre Gyalu, a spíler című könyvét. Ezt követően adják át a frissen alapított Gelu Păteanu-díjat. Mindkét kötet megjelenését az Arany János Emlékév költségvetéséből a magyar kormány Emberi Erőforrások Minisztériuma (EMMI) és a magyar Miniszterelnökség támogatta.
Elöljáróban álljon itt bevezetőként, figyelemfelkeltés és -erősítés végett pár sor Éltető József költő, szerkesztő jóvoltából: „Gelu Păteanu kortársunk volt, és szokatlan most a múlt század nagy alakjai közé sorolnunk. Tollamra kívánkozik, hogy igaz erdélyi ember volt, de kénytelen vagyok pontosítani: életével, melynek jelentős része egy sovén diktatúrában telt, tulajdonképpen az erdélyi ember idealizált portréját teremtette meg. Olyan transzszilván volt, amilyenek mindannyian szeretnénk lenni, de nem nagyon sikerül. Ilyen egyszerűen határozta meg önmagát: »Kolozsváron születtem, tehát európainak, s kétnyelvűségem kezdetére vissza sem tudok emlékezni.«”
Gyalu bácsi személye és küldetése mai napig fontos, referenciaértékű és előremutató. „Azóta sem tudunk a szabadságnak egy ennyire megszállott újabb apostoláról, ennyire tisztán gondolkodó zsenijéről, aki a magyar–román megbékélés ilyen meggyőződéses harcosa lenne, olyan, aki a gyakorlatban is bizonyítani tudta, hogy elméletei helyesek és, hogy a nacionalizmus bármely offenzív formája értelmetlen. Abban hitt, hogy a kölcsönös megértés alapja a kulturális közeledés, egymás kultúrájának megértése. Ez a hit áll fordítói életműve mögött, amelynek hetvenkötetnyi magyar irodalmi mű veretes román fordítását köszönhetjük, köztük Arany János Toldiját, amelyet mintha csak maga Arany írt volna meg román nyelven is.” (Farkas Wellmann Endre)
Egy soron következő írásunkban mélyebben idézünk a Gyalu-emlékekből, de már annak fényében, ami most közeledik Etéden. Biztos, hogy a két kötettel és a díjjal immár gazdagabbak leszünk mi is, és ez az életmű visszakerül a köztudatba, illetve bekerül a kortárs román kultúra történésfolyamába, hogy azon a térfélen is jobban lássanak, jobban ismerjenek minket azok, akikben megvan rá az igény. Így szolgálja Gyalu bátyánk utókorát, a magyar és a román népet, a transzszilvanista eszmeiséget egyaránt.

Simó Márton

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.