Glóbusszal a vállamon (4.) – A francia hídfő

68

Egy kis kitérő után térjünk vissza első kanadai utamra! Mikor kiléptünk a montreali repülőtérről, egy tízemeletes garázsban találtuk meg apám kocsiját, egy méretes Ford Galaxie-t, majd tízsávos úton hajtottunk Québec City felé. Egyszer álltunk meg egy bárnál, s én természetesen Coca-Colát kértem. Apám teát rendelt, s pikírten megjegyezte, hogy a Cock-ot itt csak a kamionsofőrök vedelik, az amerikai szimbólumot tisztességes ember nem vásárolja. A kioktatásból okulva ezután inkább narancslét ittam.

Kanada: egy amerikai cirkálóban A szerző fotótára

Québec akkortájt egy lőporos hordóra hasonlított. Időről időre a francia–angol ellentétek felerősödtek, néha csillapodtak, ottlétemkor éppen új lendületet kaptak. De Gaulle tábornok 1967-es québec-ilátogatása és gyújtó hangú beszéde nem tett jót a közhangulatnak. Ottlétemkor is sokat idézték az „Éljen a szabad Québec!” felkiáltását. Nem sokkal hazautazásom után elszabadult a pokol. A francia szeparatista terrorszervezet, a FLQ(Québec-i Felszabadítási Front) elrabolta, s megölte Pierre Laporte-ot, a kollaboránsnak tartott munkaügyi minisztert.
Ebből a konfliktusból akkor még keveset érzékeltem. Csóró magyarként élveztem a bevásárlóközpontok gazdag árukínálatát, apám szisztematikusan felruházott, s csodák csodája, az én extramagas méreteimben is mindig volt rendes választék. A tágas uszodában, ahová naponta járhattam először próbáltam ki a szaunát, talán megbocsátják finn rokonaink, de menekültem a katlanból. Franciatudásom is szépen gyarapodott, párizsi mostohaanyám, Teréz néni sokat foglalkozott velem. Külön kuriózumot jelentett a színes televízió, amelyen mintegy húsz csatornát élvezhettem. Különösen szerettem a Mission: Impossible-t, a széria akkor még Amerikában is újdonságnak számított, a 171 részből álló sorozatot idehaza sohasem vetítették. Az egyik epizódja Budapesten játszódott, egy magyar diktátor vívódásai­ba avatta be a nézőt. A felnőtteknek szóló filmeket is néha megnézhettem. Ott olvashattam először, az itthon indexre tett, Mára Sándor és az író Gábor Áron műveit is.
Apám néha kezembe nyomott néhány dollárt, s ilyenkor a történelmi belváros utcáit róttam, betérem boltokba, figyeltem az embereket. Felmentem a várba, érdeklődéssel néztem a Szent Lőrinc-folyón úszó hatalmas hajókat, és természetesen magyarokkal is találkoztam. Egy kirakat előtt két honfitársunk a harmadik feleségéről állított érdekes dolgokat, a lenge erkölcsű hölgy viselt dolgait széles gesztusokkal, részletesen taglalták. Mikor a hallottak mosolyra késztettek, „Már itt sem lehet magyarul beszélni” megjegyzéssel dühösen sarkon fordultak.

Csermák Zoltán

A cikk a Hargita Népe március 22-i számában jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.