Girbegurba fecsegések 9.

29

A köznapi társalgásokban gyakran előfordul, hogy valamilyen lesújtó, lejárató, rosszindulatú, kárörvendő hírt így kezdenek: mindenki azt mondja X-ről, hogy… Ilyen kezdet után még a piacon, mondjuk egy káposztával a kezében és mosollyal szelídítve is, Y részéről meglepő alternatíva lehet nem a híren csámcsogni, hanem azt kérdezni, hogy na, de ki az a mindenki? Az én matematikám szerint ebben a semmilyen történetben is felbukkan tehát legalább két nem-mindenki: X, akiről szól a pletyka, és Y, akit jobban érdekel a hírkovács, mint a hírbe hozott. A kérdés nem mókás, kár is mosolyogni, mert a mosolyt lenézőnek is ítélhetik, de jelzésnek is: Y nem-mindenki, azaz különálló, saját véleménye van. Ráadásul áthágott egy viselkedési szabályt, és nem arra gondolok, hogy mérgében, mert megzavarták a káposztavásárlás kellemes légkörében, földhöz vágja a zöldséget ahelyett, hogy megvenné, vagy a beszélgetés folytatása elől elmenekül a helyszínről, hanem arra, hogy azt az üres közhellyé silányult szabályt vette semmibe, amely szerint a közösséghez tartozás egyazon véleményt kell jelentsen. Hová lesz a mindenki, ha felbukkan a nem-mindenki? Akkor, de tényleg komolyan: ki az a mindenki? Az ilyen nem-mindenki embereket letorkolhatják és többnyire meg is teszik olyanféle jóindulatú bölcsességbe csomagolt figyelmeztetéssel például, hogy egy fecske nem csinál tavaszt. Jaj, dehogynem! Remélhetjük, vagy éppen félhetünk attól, hogy jön utána a többi, mert az első csak előhírnök volt. Ritkán gondolunk arra, hogy a futó találkozások révén, az egymás üdvözlését követő rövid beszélgetésekben is minduntalan elárulhatjuk magunkat. Nemcsak gyors információkat, ritkábban kellemes, gyakrabban kellemetlen híreket adunk tovább, és fogadunk be, hanem közben a hovatartozásunkról is tudósítjuk a másikat. Egy ismerős akárki azt mondja januárban: a népi időjóslás szerint hideg, esős nyarunk lesz; mire Z így reagál: én nem hiszek az ilyen népi jóslatban, amilyent sózott hagymaszeletek nézegetésével fogalmaznak meg. A válaszban máris benne van az egyén hovatartozására való utalás, amivel nemcsak a témát, hanem a beszélgetést is elvághatja egy nyisszantással. Ilyenkor nem igazán van mód esszészerű, nagy tudású (még ha létezik is ez) megfogalmazásokra, de végletes esetben talán azt is leszűrhetik belőle, hogy Z nagyképű, nem akar a nép ki-fia-borja lenni. Y-nak és Z-nek nehéz mosolyogni, ha a környezete úgy ítéli meg, hogy vagy tagja a csoportnak, vagy kívülálló, mert a kettő között nincs átmenet. A saját vélemény így akár szégyenletes is lehet. Témánknál, de amúgy a piacon is maradva, vannak felettes nem-mindenkik (tótágast álló nyelvtani mutatvány az összest jelentő mindenkit többes számba tenni!), gondolok itt a parancsosztókra, méghozzá abban a szerepükben, amikor azt játsszák, hogy ők határozzák meg a lépésirányt a közösségi akaratnak tulajdonított vezényszóra engedelmeskedőknek. Egyszer csak kijelentik, ez alkalommal éppen a piacon, hogy ez és ez a káposztaárus csaló, portékája csak szajré, nem is igazi termék, és mert minderre szavakon kívül nincs más bizonyítékuk, hát harsányan arra noszogatják a vásárlót, hogy mindenki saját lelkiismerete szerint válassza az általuk becsületesnek hirdetett kofákat és csak tőlük vásároljon. A hozzáértő vevőt azonban nem a megmondó ember utasítása és nem a kofa erkölcse érdekli, hanem a káposzta. Na, de hagyjuk a piacot, annak ellenére, hogy fontos hely szegénynek és gazdagnak, konyhaséfnek és háziasszonynak, de legfőképpen az éhes embernek. Hagyjuk, mert történetünkben felvetődött a mindenki saját lelkiismerete szlogen és divatos szókapcsolat üres közhelye. Hernádi Miklós Közhelyszótára (első kiadása 1974-ben jelent meg) maradandó meghatározása szerint az üres közhely legfőbb jellemzője, hogy tartalom nélküli klisé, paraván marad, átvéve a valódi információ helyét, be is fejeződik ott és akkor, ahol és amikor kezdődne az igazi közlés vagy magyarázat. Ha értelmezni akarjuk, hoppon maradunk. Kisebb-nagyobb közösségeket érintő ügyes-bajos dolgok miatt, ugye, összeülnek az illetékesek, bizottságot alakítanak, felmérik az adott helyzetet, elutaznak, hazajönnek, és közben buzgón keresik a megoldásokat. Pont! E szöveg másolása és beillesztése (számítógép előnyben!) helyénvaló a mai, holnapi és holnaputáni aktuális cikkbe, beszédbe is. Igazi hírértéke viszont annak lenne, ha megtalálták volna a „keresett” megoldás rejtekét, de arra még várhatunk. A valóság persze tarkább ennél. Például ilyen: Angliában utazik három tudós a vonaton. Kinéznek az ablakon, és látják, hogy a vasút mellett juhok legelnek egy káposztaföldön. Így szól a fizikus: levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában a juhok feketék. A matematikus: levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában tizenöt juh fekete. A filozófus: levonhatjuk a következtetést, hogy Angliában tizenöt juh egyik fele feketének látszott. Kedves Olvasóm! A történetet folytathatnánk egy régi magyar közmondással, ami szerint az olvasott juhot is megeszi a farkas. Az olvasott juh nyilván nem iskolázott birka, hanem megszámlált.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek