Girbegurba fecsegések 6.

35

Megmosolyogtató, de lehangoló is, amikor egy közepesen jómódú társaságban a nők úgy tudják sértegetni egymást, mintha dicséretet mondanának. Így valahogy: „Milyen jól illik a szemedhez ennek a blúznak a színe. Emlékszem, a tavaly ilyenkor is ez volt rajtad. Vagy a tavalyelőtt? Elnyűhetetlen darabnak látszik. Mindig csodáltam, milyen szerencséd van a turkálókban. Én be sem megyek, a szag miatt.” Hogy lehet erre reagálni? A „megtámadott” másról kezd beszélni. De mondhat olyasmit, hogy nem szokta viselni, most is véletlenül bukkant rá a ruhásszekrényben. Egyféle mentegetőzéssel: igaz, hogy turkálós, de nem használt ruha, az elkobzott áruk között találta. Egy szánakozó nőtárs megpróbál segíteni: a turkálókban nemegyszer jó minőségű cuccokat lehet kapni. Pénzről nem esik szó, vagy csak nagyon ritkán, pironkodással és szégyenkezve, pedig az lenne az egyszerű igazság, hogy ott minden olcsóbb… az ember örvend, ha spórolhat… nem a ruha a legfontosabb, amire költeni kell stb. Legyinthetünk: az egész amolyan szóra sem érdemes pitiség, csakhogy ott van benne a hangadó erősebb és az alkalmazkodó gyengébb találkozása, valamint a rejtett agresszió. Eszembe jut Murphy törvénye (Edward Murphy, 1918–1990): „Ha egy csoportban beszélgetnek, sohasem lehet tudni, kinek van igaza, de mindig lehet tudni, hogy ki a főnök.” Csomózom tovább egymáshoz a gondolatokat, és egy negatív utópiában azt képzelem, hogy a fenti csoport egy iskola tanári kara, és én is beletartozom. A helyzet egyáltalán nem vicces: hirtelen kiszolgáltatott, tehetetlen, mi több, manipulált helyzetben találom magamat. Ha hallgatok, talán láthatatlan és semleges maradhatok. Bájcsevegések közepette az őszinteség úgyis disszonánsnak és hangulatrontónak számít, ezért legtöbbször útjában áll az igazmondásnak. A nők igencsak tehetségesek mindkét, vagy máris három, szerepkörben; mondhatni, a génjeikben hozzák. Szavazzak az őszinteségre, és mondjam ki, amit gondolok? Az egyenességet választó szókimondó nők nem népszerűek, de őket, össznépi kajánság szerint, ha más nem, hát móresre tanítja a szerelem, persze, ha a történetben felbukkan egy partiképes férfi. Az irodalomban erre a példák sora végtelen. Többnyire vígjátékok, s jóízűt nevetünk azon, hogyan idomulnak kezes báránnyá, végső soron legyőzötté az önállóságukkal lázadók. Gondoljunk csak Shakespeare éles nyelvű makrancos hölgyére, Katarinára, akit megszelídít a szerelem; és ott vannak gyengébb kivitelezésben mindmáig a szerelmes regényekben, filmekben és szappanoperákban is intrikával fűszerezett, érzelmes körettel tálalva. Igaz, ami igaz, az átalakulást a való élet is bátorítja. Gyakran éppen az alkalmazkodásnak köszönhető a jobb sors, de nemegyszer túlélési stratégia, vélhetőleg ilyen a túszok Stockholm-szindrómája. A felvetés még ennél is bonyolultabb, hiszen többek között kibontható az is, hogy az alkalmazkodás mennyire azonos a megfelelési kényszerrel, illetve egymásból jönnek-e létre már kisgyermekkorban, vagy később észérvek hatására. Kérdés marad ráadásnak, hogy a kisközösségek jó működésében hol van az a határ, ameddig az illedelmes bólogatásban el lehet menni maradandó lelki fájdalom vagy éppen jellemtorzulás nélkül. Ne feledjük, hogy a nevelés is alkalmazkodásra buzdít éppen a harmonikus együttélés szabályainak nevében. Az árat is fizetni kell érte: van, aki csak vállat von, és ezzel letudja az adósságot, ám sokan az érvényesülés útjának hálakövein lépdelnek, eszükbe sem jut, hogy ha megbotlanak, éppen a hálakövekre esnek, és csak térdelésig tudnak felemelkedni. Ki ne vágyna egy közösséghez való tartozás biztonságára?! És ha ebben az is benne van, hogy simulékonyságát elfogadással jutalmazzák, ám legyen! Vajon bátrak, buták, közömbösek, vagy éppen magabiztosak és boldogok azok, akik azt mondják, amit gondolnak? Vajon ők azok, akiket gyermekkorukban feltétel nélkül szerettek, akiket igazmondásukért nem zsaroltak, fenyegettek és büntettek szeretetmegvonással?! Vagy csak neveletlen gyermekből lett felnőttek? Az embert tulajdonképpen már kisgyerekkorától arra szoktatja a környezete, hogy az elfogadás és a jutalom feltételekhez kötött. Így a majdani felnőttkori alkalmazkodás fokmérője is a „szóvivők” iránti viszonyulás lesz. Jelenlegi fantázia-iskolámban a tanári kar számára a gyermek amolyan ki nem iktatható, bosszantó járulékos elem, főleg az iskolai élet azon részében, ahol a tanári kar tagjai a „szakmai” megbeszéléseiket tartják. Most éppen arról beszélnek, hogy a rajongásig tisztelt feljebbvaló döntéshozók pályázatot írtak ki a szeretet elnyerésének módszertanára. Az öröm, a lelkesedés és bólogatás határtalan. Rajtam kívül már mindenki pályázni akar. A szóvivő főnök asszony pedig nevetve arról beszél, hogyha az kell a jelentkezési űrlap kitöltéséhez, ő még az addig lesajnált turkálókba is benéz használt ruháért. Kérdőn néznek rám. Ideje döntenem. Mitől félek, kérdik. Muszáj válaszolnom: az rémít meg, hogy majd valakik hivatalosan eldöntik, ki a nyertes. A nyertes! Aki aztán tudományosan meghatározott, előírt adagokban kiporciózza nekem a szeretetet.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek