Girbegurba fecsegések 5.

44

A viccpoénokat nem szokás magyarázni, hiszen ezzel éppen magát a poént lőhetjük le. A csattanót önkéntelen elemzéssel villámgyorsan értjük meg, s ha rögtön tudjuk értelmezni a jelentését, a nevetés bizonyítja ezt, s nem szükséges aztán szavakba foglalni a miérteket. Ha olykor mégis megtesszük, érdekes következtetésekre juthatunk. Itt van mindjárt a vizsgázó diák esete, aki egy kérdésre nem tudja a választ, ezért az öntelt professzor meg akarván őt leckéztetni, így gúnyolódik vele: Nagy Sándor ennyi idős korában már meghódította a világot. Mire a diák: Csakhogy neki Arisztotelész volt a tanára. A magyarázat szükségtelen. Vagy mégis kell? Bizonnyal, a tudás mérőeszköze bizonytalan műszer. Senki sem hiheti önmagáról, hogy minden tudás letéteményese, vagy azt, hogy az ő tudása több, fontosabb a másikénál. Viszont mindenkinek megadatik, hogy igazi tudós legyen a maga helyén. Min múlik egy jó viccpoén? Nyilván a megértésen. Ezt nagyon leegyszerűsítve úgy kell elképzelni, mint amikor egy sötét szobában, hirtelen többszínű lámpácskák gyúlnak fel egy időben, ezek között ugrál a gondolat, összeköti azokat, villámgyorsan felismeri a színeket és értelmezi mind a tarkaságot, mind az összefüggést. Vannak emberek, akik erre képtelenek. Ezekre mondjuk, hogy nincs humorérzékük. Ők nehezen vagy egyáltalán nem értik meg a viccet, mert a gondolataik nem tudnak elég gyors cikcakkban mozogni és állandóan vissza- meg átkapcsolni. A vicceket megmagyarázni értelmetlen, a magyarázaton már nemigen lehet nevetni; a kéretlen, tudálékos poénmagyarázók utálatos szokását hívják úgy, hogy az illető lelövi a poént. A következő történet elé önvédelemből, és mert nem szeretném, ha az ismerőseim azonosítani kezdenék a szereplőket, odabiggyesztem az ilyenkor szokásos mottót: minden hasonlóság a valósággal a véletlen műve. Sok évvel ezelőtt egyik munkahelyemen volt egy viccmondó kollégám. Akkortájt volt divat a viccekben a „valaki megkérdezte a jereváni rádiótól” kezdet. Tehát: Valaki megkérdezte, hogy nyitott ablakkal lehet-e szerelmeskedni? Válasz: Lehet, de nővel jobb. Nem volt olyan jaj-de, jaj-de! Az igazi poén akkor csattant, amikor másik kollégám, aki nem nagyon szokott nevetni a vicceken, most önjelölt nyelvőrzőként megszólalt: A kérdés nyelvtanilag helytelen. Helyesen: nyitott ablaknál. Na, igen! Le akarta lőni a poént, s ő maga vált poénná. Aki érti a viccet, az könnyedén felfogja és élvezi a groteszket is. A jó vicc közeli rokonságban áll az irodalmi groteszkkel. A magyar irodalmi groteszk megteremtője Örkény István (1912–1979). Örkényt az 1956-os forradalomban való részvétele miatt évekre eltiltották a közléstől, így hasznát véve alapképzettségének, vegyészmérnökként dolgozott. 1967-ben mutatták be a Tóték című drámáját, amit később több nyelvre is lefordítottak, s meghozta számára a világsikert. A drámából 1969-ben film is készült Fábri Zoltán rendezésében Isten hozta, őrnagy úr! címmel. A groteszk ábrázolásmód világa zárt, ugyanakkor nagyon összetett, egyaránt van benne valóság és annak eltorzítása, komikum és tragikum, elidegenedés, legfőképpen olyan szövegkörnyezet, amely saját ellentétébe fordít egy történést. A stílusteremtő groteszk „módszertana” jól nyomon követhető Örkény Egyperces novelláiban (1967), amelyek gyakran két-három bővített mondatnál alig terjedelmesebbek. Csak példának kiragadva az Újsághírt az Óbudai ikrek című ciklusából: „Világraszóló esemény történt az óbudai Kórház szülészeti osztályán. Egy gyári takarítónő, minden előképzettség nélkül, hármas ikreket hozott a világra, ráadásul olyanokat, akik a válluknál fogva össze vannak nőve. Ezzel a múlt század nagy szenzációja, a sziámi ikerpár le van pipálva, mert ők csak ketten voltak, ezzel szemben az óbudai­ak, a magyar anyák örök dicsőségére, hárman. A kórházat valósággal megrohamozták az érdeklődők. Virágokkal, ajándékokkal és jókívánságokkal halmozták el az anyát, aki, gyermekeivel együtt, a legjobb egészségnek örvend.” Sokat idézett egypercese a Fasírt című: „A megdarált húst összedolgozzuk tojással, tejbe áztatott zsömlével, sóval, borssal, és forró zsírban vagy olajban húspogácsákat sütünk belőle. Figyelem! Nekünk, emlősöknek nem mellékes kérdés, hogy mi daráljuk-e a húst, vagy bennünket darálnak-e meg.” Milyen jó volna, ha nem azt kellene írni magyarázatnak, hogy eszméjében örökké időszerű marad az 1949 című borzongató egypercese: „Rajk László külügyminisztert, a párt régi harcosát, saját kérésére halálra ítélték. A kivégzés a kölcsönös egyetértés és bizalom jegyében folyt le, kisszámú meghívott előtt.” Kedves Olvasóm! Talán te is tudod, melyek voltak Majakovszkij utolsó szavai az öngyilkossága előtt: „Elvtársak, ne lőjetek!” És ez korántsem vicc, még akkor sem, ha a valóságban nem történt meg; nem vicc, mert a hatalom groteszk természetrajza lehet.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek