Girbegurba fecsegések 3.

48

Van egy állandó szókapcsolat, amit többnyire tabusítanak, vagyis, ha már egyszer kimondták, arcpirító szemtelenség kommentálni is: életüket áldozták a szabadságért, az ellenség legyőzéséért. A bevett szokások szerinti erkölcsi megítélés szerint ők a hősök. De van-e hősiesség abban, ha valaki úgy őrzi meg a szabadságát, hogy közben megalkuszik a világgal, és a túlélést választja? Hős-e az, aki valamilyen szabadságért, hitért, tévhitért, vagy éppen csak saját véleményéért, életét ugyan megőrizve, de szellemi mártírsorsra jut? Sokszor nem is a közösségi sorsformáló szabadságért, hanem magának a gondolatszabadságnak, a szabad gondolkozás jogának a hitéért? Miközben tudjuk, hogy a folyó innenső partján a szívekben élő, vagy nemegyszer éppen hatalmi szóval kötelezővé tett hit (pl. ki az igazi hazafi) akár igaz is lehet, és a folyó túlsó partján álló ellenségé ezek szerint bizonyosan tévhit. Na, de hol az igazság (a szabadság!), hiszen a folyó mindkét partján szóról szóra ugyanazt gondolják a másikról, azaz mindig a „másik” parton élők tévednek. (A vérmesebbek a part a betűjére ékezetet is tehetnek!) Vannak kiirthatatlan hitek, amelyekhez az emberek egészen sejtelmes makacssággal ragaszkodnak, elméleteket gyártanak a bizonygatására, akkor is, hogyha az élet és a tudomány réges-rég megcáfolta azokat. Amikor ilyenekről olvasok, szinte elképzelhetetlennek tartom, hogy nem egy-két nap alatt ugyan, de végül is évszázadok alatt, sikerült bevinni a köztudatba nemcsak a tudományos magyarázatot, hanem annak hitét is, hogy a Föld nem lapos, aminek a szélén, vagyis a világ végén, lelógathatjuk a lábunkat. Közhely, hogyha valamit elég gyakran mondanak nekünk, előbb-utóbb hinni kezdjük és sajátunknak tekintjük. Az objektív igazság természetesen kikutatható, de közben akármerre forgolódunk, nemcsak saját igazságokkal találkozunk, hanem ezekből kigondolt ellenségképekkel is. Érdemes szóvá tenni? A cinikusok úgyis azt állítják, ma már nincs igazság, csak jobb magyarázat. Ki tagadná viszont, hogy a gondolkodáshoz intelligencia kell, a gondolatok kimondásához pedig nemegyszer „és mégis mozog a Föld”-féle őszinteség és bátorság. Szállóigének ez fantasztikusan szép, a lényege igazság. A legenda szerint e mondás a híres olasz csillagász, filozófus és fizikus Galileo Galileitől származik. Ezzel erősítette meg újra az elméletét, amelyet az inkvizíció nyomására korábban kénytelen volt visszavonni arról, hogy a Föld kering a Nap körül és nem a Nap a Föld körül. Csakhogy a tudományos kutatások sohasem tudták megerősíteni, hogy ez tényleg elhangzott volna Galileo Galilei szájából. Azt állítják, ez a szállóige valójában az utókor alkotása a 18. századból. Az igazság mindig valahogy szürkébb, mégis ijesztőbb a legendáknál: az inkvizíció 1633-ban Galilei könyveit betiltotta, őt eretneknek nyilvánította, nem küldték máglyára, de egy évtizedig házi őrizetben tartották, 1642-ben bekövetkezett haláláig. Tulajdonképpen csak néhány évtizede, 1992-ben rehabilitálta II. János Pál pápa a Vatikánban elmondott beszédében: zseniális fizikusnak és igaz hívőnek nevezte, amivel az egykori ítélet érvényét veszítette. Hány évszázad kellett, hogy „hivatalosan elismertté” váljon a tudós igazsága, akkor, amikor már néhány eszementen kívül senki sem kételkedett benne?! „Ezt vallom a máglyáig – mondta, és bizonyíthatóan le is írta egy évszázaddal Galilei előtt Rotterdami Erasmus (1466–1536) szabadgondolkodó humanista tudós –, de a máglya előtt visszavonom, nehogy ezek a gazfickók megégessenek az igazságért.” Erasmus az eretnekégető Domonkos-rendi inkvizítorokra céloz, aztán ironikusan a maga korának eseményeit vetíti vissza a mitológiába. Alasztor a bosszúállás alvilági istene, aki az apák bűneit az utódaikban is megbünteti és Kháron az alvilág révésze, aki csónakján szállítja át az árnyakat az élők és a holtak világát elválasztó Styx folyón, társalognak Beszélgetések (Meggondolatlan fogadalom-fejezet) című művében: „Alasztor: Mit hallok? Nincsenek odalenn erdők! Kháron: Még a berkek is kipusztultak az elysiumi mezőkön. Alasztor: Mi célra vágták ki őket? Kháron: Hogy máglyát rakjanak az eretnekek árnyai alá. Alasztor: Hogyan? Hát nem lehet kevesebb költséggel járó büntetést kiszabni az árnyakra?… S ha már vásároltál három evezősoros hajót, hol szerzel annyi evezőst hozzá? Kháron: Az én dolgom az, hogy a kormányrudat tartsam. Evezzenek az árnyak maguk, ha át akarnak jutni a túlsó partra. Alasztor: Csakhogy lesznek, akik sohasem tanultak evezni. Kháron: Nálam nincs kivétel. Evezzenek az uralkodók is, evezzenek a kardinálisok is, ha rájuk kerül a sor, akárcsak az alacsony sorsú közemberek, már akár tanultak evezni, akár nem.” Erasmus írói látomásában már nem Kháron evez, ő csak kormányoz, és mindenki a szolgája, aki a csónakjába kerül. A szó elszáll, az írás megmarad. Ez is szállóige, ez is úgy marad meg, ha leírják. Napi hírolvasmányaim közepette, amikor mai, nemegyszer „csak szellemi inkvizíciókról” értesülök, gyakran arra gondolok, mindenkinek jobb lenne, ha a hivatali szolgák és az önjelölt „inkvizítorok” feleszmélnének, és ahelyett, hogy kivágják, inkább védenék a fákat, amelyeket a Hatalom árnya az eretnekek árnyai alá rakott máglyára akar hordatni.

Kozma Mária

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek