Girbegurba fecsegések 17.

54

Aki magyar népmesét olvas, az mindenképp találkozik az egyik legtitokzatosabb lénnyel, a griffmadárral. A Fehérlófia-mesék hőse az alvilágból egy griffmadár hátán utazik a felső világba, a jó tett helyébe jót várj elv alapján, ugyanis előzőleg megmentette a griff fiókáit egy jégesőtől. A griffmadár születési anyakönyvét sok-sok tudós próbálta összeállítani, története szerteágazó: a griff nemcsak a magyar, hanem az európai mitológia közismert alakja is volt, a középkori nemesi címereknek is közkedveltje. Nevezik az Életfa őrének, az éberség és bosszú jelképének is, mások viszont arról írnak, hogy a görög mitológiában például a sötétség szolgája volt, mert a démonok hazájában azok aranykincseit őrizte a halandóktól, magyar vonatkozásban egyesek a turulmadárral hozzák kapcsolatba stb. A legtöbben megegyeznek abban, hogy ez a hatalmas, oroszlántestű, sasszárnyakkal repülő lény a Nap szimbólumállata, oroszlánként a tűz, sasként a levegő elemeit hordozza és kapcsolja össze, lévén a leghatalmasabbnak és legerősebbnek tartott földi és égi állat keveréke: a hatalom, az erő és a bölcsesség, vagyis az isteni és az emberi erők összefüggését szimbolizálja. Sokféle ábrázolása közül magyar vonatkozásban kiemelkedik a nagyszentmiklósi kincs egyik korsójáról ismeretes griffmadár alakja. A kincset 1799-ben találták meg a Temes megyei Nagyszentmiklós határában, 23 aranyedényből áll, összsúlya majdnem 10 kiló. Előkerülése óta eredete, szimbolikája, rovásírásos emléke heves tudományos viták tárgya. Magyarázatban annyiféle változat van, hogy mindenki megtalálhatja közöttük a neki tetszőt úgy, amint a griffmadár mesebeli létéről is. Roheim Géza Magyar néphit és népszokások (Budapest, 1925) című könyvében egy érdekes székely mitológiai adatot közöl, amely szerint a székelyek Tündér Ilonája griffmadártojásból született, aztán megszülte a Napot, a Holdat és a Tejutat. Így hát ünneplésre méltó. Ennek a tavaszi, egyben termékenységvarázsló ünnepnek a nyomai egy nyárádmenti szokásban maradtak fenn, amely szerint húsvétkor a fiatalok tojásokat dobigáltak az ég felé, és ezt „napcsinálásnak” nevezték. Ma, amikor szárnya lehet egy tárgynak is, sőt anélkül is repülni tud, nehezen képzelhető el a földhöz „ragadt” ókori ember csodálata vagy éppen iszonyata minden élőlény iránt, ami saját erejéből fölemelkedett a földről és, huss, elszállt. A madarakon kívül még azok az apró, bosszantó lények, a szúnyogok, darazsak, legyek is képesek voltak erre, s így többet tudtak az embernél. Milyenek ezek: isteniek vagy ördögiek? Ha az embert éppen imádkozás közben zavarják meg, biztosan az utóbbiak. Ezt hitte a 17. században az erdélyi fejedelemasszony, Bornemissza Anna is, aki azt a fejedelmi megoldást találta ki, hogy pert indítson ellenük. A művelődéstörténetben elhíresült perében ő volt a vádló, a legyek pedig a vádlottak. Az állatok elleni perek egyáltalán nem minősültek sem tréfának, sem szokatlannak. Európa-szerte egymást érték a hasonló feljelentések és törvényszéki ügyek, amiket teljes komolysággal, ahogyan kell azt, szemtanúkkal bizonyítva, ügyvédekkel és bírákkal lefolytattak. Ráth-Végh István „az emberi butaság kultúrtörténetéből” jó néhány példával illusztrálja ezt. Egy egész sertéskonda ellen Burgundiában. Egy kakas ellen Baselben, amikor a nevezett bűnösről a Bibliára esküdő szemtanúk bizonyították, hogy ezen vádlott, kakas létére, tojáson ült, tehát kotolt, ami azt igazolja, hogy nemcsak kölcsönvette vagy elorozta a tojásokat valami tyúkanyótól, hanem maga tojta azokat. Patkányok ellen Franciaországban, ahol a bíróság az igazságosság nevében hivatalból védőt is rendelt a számukra, s az ügyvéd, aki okos és tanult ember lehetett, hiszen később a parlament elnöke lett, teljes komolysággal új határidőt kért a tárgyalásra, mondván, hogy ügyfelei nagyon szétszórtan élnek, és nem tudta összehívni őket a személyes megjelenésre, de majd legközelebb. A bíróság erre elnapolta a tárgyalást és új idézést bocsátott ki, amelyet a piacon dobszó mellett kikiáltottak. A patkányok azonban fülük botját sem mozdították, újra csak az ügyvéd jelent meg, ezúttal azzal az érveléssel, hogy a per hírére a macskák lesben állnak, s ezért a patkányok nem mernek előjönni. Vajon kicsoda fizette az ügyvédet, hogy szolgálatát ellássa, vagy csak élvezte a hajcihőt, hiszen józan ésszel ki hihetett ezekben? Ezt már igazán nem lehet soha kideríteni. Lehet, hogy a „józan” ész mást jelentett évszázadokkal ezelőtt, és éppen azt diktálta, hogy törvényszéki határozatba foglalják az ítéletet. Ne csodálkozzunk hát Bornemissza Annán, aki boszorkánypert indított a legyek ellen, mert azt hitte és állította, hogy boszorkányok üldözik őt legyek képében. A tárgyalást persze szabályszerűen lefolytatták, s a bűnös legyeket megfenyítették, keményen intették, hagyják abba a fejedelem asszony zaklatását. Ezek a legyek még könnyen megúszták, hiszen Franciaországban ennél keményebb ítéletet hoztak a szintén távol lévő hernyókra, amelyeket „idegen vagyon rongálása, gyümölcsben, veteményben való kártevés miatt” száműztek, akárcsak azt az „orosz” bakkecskét, amelyet levágni sem mertek, hogy a húsát elfogyasszák, hanem sok jogi hercehurca után Szibériába vitték az ólombányákba dolgozni. Hasonló bírói ítélet a münsteri bolhákat száműzte, de csak a városból és nem is örökre, hanem csupán tíz évre, lehetőséget adva nekik, hogy megjavuljanak és visszatérjenek… az ítélet előrelátó volt a maga nemében, mert sok száz bolhanemzedékre vonatkozhatott, hiszen meddig él egy bolha?!

Kozma Mária

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.