Gaál András feszítő festeni vágyása

66

Március 5-én 18 órától gyűjteményes kiállítása nyílik a 80 éves Gaál Andrásnak a Csíki Székely Múzeumban. Ez alkalomból a Csíkszereda Kiadó nyolcvan reprodukciót és közel nyolcvanoldalas életpálya-interjút tartalmazó könyvet jelentet meg a festőről. Az alábbiakban Székedi Ferencnek a Gyergyóditróban született, tanulmányait Marosvásárhelyen és Kolozsváron végzett, évtizedeken át a városban alkotó és tanító Gaál Andrással folytatott beszélgetéséből közlünk Csíkszeredához kapcsolódó részleteket.

Gaál András csíkszeredai műtermében Székedi Ferenc beszélget a 80 éves művésszel Fotó: Balási Csaba
Gaál András csíkszeredai műtermében Székedi Ferenc beszélget a 80 éves művésszel Fotó: Balási Csaba

„Ha én Nagy Imrének az egyik irányt mutattam, akkor ő biztosan a másik irányba ment, de mégis úgy éreztem, hogy együtt vagyunk.”

– A múlt század ötvenes éveinek a végén járunk, befejezted az egyetemet, Csíkszeredába helyeztek. Hogyan fogadtak az akkor még egyetlen középiskolában?

– Az 1959–60-as iskolaév kezdetén beléptem a mai Márton Áron Gimnázium udvarára, a lépcsőkön mindegyre felfelé néztem, hogy milyen nagy is ez az iskola. A kilincs is olyan hatalmas és erős volt, hogy amikor megfogtam, arra gondoltam, vajon hány évig fogom még nyomogatni. Ez az emlék még most is nagyon eleven bennem. A titkárság előtt nagy sor kanyargott, én is beálltam a sorba. Molnár Jolán titkárnő, mindenki Joci nénije, megkérdezte tőlem, hányadik osztályba iratkozol, fiam? Mondtam, én új tanár vagyok, akkor átküldött a tanáriba. Itt ismerkedtem meg a leendő kollégáimmal: akkor Kristó András volt a főigazgató, akit végig nagyon tiszteltem és szerettem, aligazgató volt Csiszér Lajos és Horváth József. Nem is mondtam, hogy rajtam kívül még két fiatal tanár érkezett abban a tanévben, Zsigmond Ilona, azaz Ilka és Benedek Margit. Az idősek közül Somay János és Deák Gyula tanárokat ismertem meg elsőkként, később aztán nagy Nagy Gézát és kicsi Nagy Gézát, vele barátkoztam meg leghamarabb, ő zenetanár volt. Megmutatták a rajztermet, elámultam, hogy mekkora, 18 m hosszú, és 2 szertár tartozott hozzá, jól felszerelve. Voltak gipszfejek, rajzbakok rajztáblákkal, szóval minden kellék, ami a rajztanításhoz kell, minden lehetőségem megvolt a tanításhoz. Öt-nyolc osztályban szabadkézi művészi rajzot tanítottam, a gimnazistáknak ábrázoló geometriát és perspektívát.

– Akkor már én is Zsögödből naponta felcammogtam a város másik végébe, és jól emlékszem az érkező fiatal tanárokra, a rajzterem nagy gipszfejeire. De arra is, hogy az idősebbek közül többen egyik napról a másikra eltűntek…

– Menet közben a tanáriban megtudtam, hogy elődöm, Kovács Dénes, aki Budapesten tanult, börtönben van, az 1956-os eseményekkel összefüggésben. Talán azokban a napokban valamilyen újságcikket olvasott fel a tanáriban, ennyi volt a bűne. Mindenki nagyon és őszintén sajnálta, mert szerették Dénest a tanártársai. Vele egy időben zárták be Opra Benedek és Kovács Gyula tanárokat is, a diákok közül Sántha Imrét, aki később, jóval szabadulása után keramikus lett. A sor pedig odaérkezésem után is folytatódott.

– Hol laktál akkoriban?

– Eredetileg az egyik szertárban, de miután valamilyen régi, valószínű nedves rajzlapokkal be akartam gyújtani a kályhába, olyan füst lett, hogy a szobába napokig nem lehetett bemenni. Akkor a nevelő a bentlakásból felajánlott egy ágyat a szobájában, így lettem megint bentlakó. Élveztem a diákéletet, esténként Gál Árpi, aki az épületben lakott a szüleivel, a díszteremben tangóharmonikázott, még táncoltunk is.

– Milyennek tűnt akkor Csíkszereda művelődési élete egy ideérkező, fiatal művész szemében?

– Ahogy megvetettem a lábam, szinte első utam a múzeumba vezetett, itt ismerkedtem meg János Pál múzeumigazgatóval, vele egészen nyugdíjazásáig sokat voltunk együtt, sok közös rendezvényt tartottunk. A városban működött akkor egy amatőr színjátszó csoport, nagyon lelkes társaság, vezetőjük már nem tudom milyen Jakab, aki később Kolozsvárra került az opera kórusába, nagyon jó hangja volt. A színjátszók akkor éppen a Svejket tanulták be, a népi faragásairól később híressé vált Salló István volt a főszereplő. János Pali hozott össze ezzel a csapattal, hívtak szerepelni, de mondtam, ez nem fog menni, akkor legalább a díszleteket fessem meg. Palival közösen, éjszakánként festettünk, nagyon tetszett neki, hogy festek én perspektívában. Visszagondolva, tényleg jó díszletek voltak. Ezen felbuzdulva mondta Pali, hogy fessek hátteret a múzeumban az egyik falra, persze a Hargitát festettem. Ez a diaporáma jelentette az első monumentális munkámat. A rajoni főorvos felesége évente úgynevezett pöttyös bálokat rendezett, ez nagy társadalmi eseménynek számított. Nagyjából ennyiben merült ki a város kulturális élete, képzőművészet egyáltalán semmi. Tudtak ugyan Nagy Imréről, de ő nagyrészt Kolozsváron élt, csak nyaranta jött haza Zsögödbe.

– Ahová később te is kerültél…

– Csak egy tanévig bírtam azt a bentlakásos életet, bár közben ajánlgattak albérleteket, de ezek szűk lakások voltak, és engem már nagyon feszített a festeni vágyás. Olyan lakást szerettem volna, ahol tudok dolgozni is. Így kerültem végül 1960-ban Zsögöd felső felébe, a Salló-házba, már nem is tudom, ki vitt oda. Na, itt aztán volt tér! Egy utcára néző, 3 ablakos, 7 x 8 m-es szoba, fűrészporos dobkályhával. Benne még egy ágy, két nagyon szép régi ruhásszekrény, középen egy hatalmas asztallal. 1961-ben vettem egy Jawa Czetka motorbiciklit részletre, kint még nem próbáltam, de Beczássy Tónival már az asztalt kerülgettük vele. Azután következett első saját bútordarabom, egy Enescu rádió, amit egy tabló árából vásároltam. Sallóéknál családtagként kezeltek, Sanyi bácsi kevés beszédű, fanyar humorú ember volt, gondolom, az orosz fogság miatt. Felesége, Margit néni, jó ízlésű asszony, a helyi kötödét vezette, fiatalkorában egy kalapszalonban dolgozott Bukarestben. Volt egy lányuk, Krisztina, akkor ötödik osztályos, 1963-ban róla festettem azt a nagysikerű portrét, ami kiállításokon szerepelt, sokat reprodukálták, Szőcs István írt róla és megdicsérte az Utunkban, Banner Zoli is mindig megemlíti megnyitóbeszédeiben. Velük lakott a két nagymama is, mindketten 80 körül jártak, róluk is több portrét készítettem, nagyon jó figurák voltak. Sanyi bácsival hétvégeken sízni jártam, általa ismertem meg egy kedves csapatot, többek között Erőss Borit, akivel aztán haláláig tartó barátságban voltunk. Segítettem kertészkedni is Sanyi bácsinak. […] A szobámban volt a műtermem, kaptam a múzeumtól egy festőállványt, és Sanyi bácsi megengedte, hogy a két nagy ablak közti falra egy tengerpartot fessek, figurákkal, télen ez meleget adott abban a nagy hideg szobában. Igen kedves szomszédom volt Lőrincz Feri, aki mester-tanár volt a gimnáziumban, jól képzett, becsületes, egyenes ember, meggyőződéses baloldali, aki hitt az eszmében, de nagyon látta a hibákat is. Nagy Imre portrét festett róla és a feleségéről is. Tőlem nem messze, a Kozma vendéglőhöz közel lakott két tanítványom is, Tulit Feri és te. Emlékszem jól rád és arra, hogy festettem egy Tanulók című kompozíciót, Tulit Feri volt az egyik modellem. Közel lakott hozzám a latintanár, Deák Gyuszi bácsi is, sokszor együtt mentünk reggelenként az iskoláig, ő volt az egyetlen kollégám, akit nem tegeztem. Sanyi bácsitól és Gyuszi bácsitól hallottam sokat a csíki nagy öregekről, Nagy Imréről, Hellwig Viliről és Részegh Viktor bácsiról, és a sok örmény családról, akik Csíkban éltek, kereskedők voltak, kaszinót tartottak fenn.

– Többször említetted Nagy Imrét. Hogyan ismerkedtél meg az amúgy ridegnek, zárkózottnak tartott festővel?

– 1958-ban vagy ’59-ben Nagy Imrének kiállítása nyílt Kolozsváron, a Bánffy-palotában. Én láttam ezt a kiállítást, és nagyon tetszettek a munkái, újszerűnek találtam. Vele akkor nem találkoztam. Mikor ötödéves voltam, Nagy Imre festészetet tanított a főiskolán, de csak egy fél évet, akkor sem találkoztunk… Itt most egy kitérőt teszek a jobb megértés végett. Hunyadi Laci szobrász révén megismertem Puskás Sándort, aki már kész szobrászként dolgozott Kolozsváron, jártam a műtermében is. Sándor jól ismerte Nagy Imrét, mindketten lelkes halászok voltak. Nyáron pedig Sándor és felesége, Pongrácz Antónia, szintén képzőművész, gyakran felkeresték Imre bácsit Zsögödön, itt is együtt halásztak, de Csíksomlyón Gál Ferenc idős tanítónál laktak. Zsögödön, ahol laktam, engem is megkerestek Puskásék, és ők vittek le Imre bácsihoz és Somlyón Feri bácsihoz is. Áldom a sorsot, hogy megismerhettem Feri bácsit, nála láttam eredetiben Szőnyi István, Aba-Novák Vilmos, Mágori Varga Béla, Barcsay Jenő, Szervátiusz Jenő, Mattioni Eszter, Nagy István, Hintz Gyula, Duray Tibor munkáit. Élete végéig jó barátságban voltunk. De térjek vissza Nagy Imrére, mert mint már mondtam, Puskás vitt el hozzá a lakás-műterembe. Bemutatkoztam, hogy én vagyok az új csíkszeredai rajztanár, mondta, hogy hallott rólam. Első kérdése volt, szeretek-e halászni, mondtam, hogy nem. De azt is megkérdezte, ki volt a tanárom. Mondtam Miklóssyt, akkor rögtön másra terelte a szót, ebből megértettem, hogy valamiért nem szívleli. Aztán csak mind arról beszélt, hogy használjam ki ezt a csodálatos tájat, és dolgozzak sokat, főleg rajzoljak és vázlatozzak. Azt is megkérdezte, hol lakom, kiderült, hogy jól ismeri a családot, megígérte, meglátogat majd. De ha már szóba hoztam Puskást, róla még annyit, hogy Imre bácsi nagyra értékelte a szobrászatát, a zsögödi udvarára ajándékozott is két szobrot. A városban, a régi kultúrház melletti szökőkútban is az ő szobra állt, ma már se szökőkút, se szobor. Utoljára az Anyaság című szobrát a kórház udvarán lehetett látni, megtörténhet, hogy valahol még megvan.

– Az ismeretség tehát így kezdődött. De hogyan folytatódott? A Nagy Imrével kapcsolatos személyes élményeidre is roppant kíváncsi vagyok…

– Több olyan vendégem volt, aki kérte, vigyem el Imre bácsihoz. Jól emlékszem a Szécsi Bandi keresztúri kollégámmal tett látogatásra. Imre bácsi jó hangulatban volt, rengeteget mesélt a festészetről, esztétikai dolgokról. Én is kérdeztem őt Nagy Istvánról, erre szűkszavúan csak annyit mondott, hogy a nagybátyám volt. Nem szerette a festészetét, mert szerinte festve rajzolt. Márton Ferenc, az igen, az tudott rajzolni. Szécsi azt mondta utána, a három főiskolai év alatt nem tanult annyit, mint azon a délutánon. Azután ígéretéhez híven, meglátogatott a zsögödi lakásomon, vele volt Hans Loew, egy jónevű kolozsvári műkritikus. Megnézte a dolgaimat, csak annyit mondott, csináld csak ezt tovább, de főleg sokat rajzolj, ez volt a vesszőparipája. Hármasban kimentünk a kert végébe, a Nagy Laji-dombra, oda épült később az új kórház. Először is megmutatta, meddig tartottak a szülői birtokok, aztán onnan jól látszott a Hargita, és mondta, figyeljük meg, mennyire mások a színek itt a Csíki-medencében, és miért van fordított perspektíva. Hans Loew is biztatott, használjam ki, hogy itt élek, ez a táj sok lehetőséget kínál. Szerettem is csavarogni, már amikor a motorbiciklim megvolt, ahogy csak lehetett, jártam a környéket és rajzoltam, akvarelleztem. Az sem zavart, hogy a hátam mögött sokan állnak, főleg gyermekek. Aztán 1962 nyarán járványos sárgaság miatt kórházban feküdtem, itt meglátogatott Gál Feri bácsi is Szervátiuszékkal. Egészen év végéig betegszabadságon voltam. Úgy október közepén meglátogattam Imre bácsit, és ő kérdezte, nem mennék-e vele festeni a Hírtelenbe. Mondtam, nem mehetek, mert nekem diétázni kell. Na, amit én eszem, azt te is megeheted. Egy hideg hajnalban el is indultunk szekérrel a Hírtelenbe, akkor jártam arra először. A 14 kilométeres út olyan gyorsan eltelt, hogy szinte észre se vettem. Mikor megvirradtunk, elmondta a hegyek és völgyek neveit, áradozott az itteni őszről, a hóharmatot is színeire bontotta. Mesevilág ez, csak észre kell venni, mondta nekem. Tényleg, mesevilágban éltünk, úgy 10 napon át, egy elég kicsi vadászházban. Ő rakta meg a tüzet és főzött, én hordtam a vizet és a fát. Akármilyen korán keltem, ő már fenn volt és rajzolt, de soha nem láttam, hogy mit.
Egyik este a mappámat magam mellé készítettem a priccsen, és reggel őt rajzoltam, ahogy ült a tűz mellett. Észrevette és kérte, hogy mutassam meg. Csak annyi volt a kritikája, hogy engem ilyen rossz papírra ne rajzolj. Sokat mesélt az életéről, a londoni útjáról, sőt érzelmi szálakat is megpendített, elmesélte, miért nem nősült meg. Már első nap festeni mentünk, megkérdezte, te mivel fogsz festeni, mondtam, hogy mostanában akvarelleztem. De mikor azt kérdezte, te merrefele mész, ezen nagyon meglepődtem, mert úgy gondoltam, majd együtt festünk. Ez aztán mindennap így ment, én ha egyik irányt mutattam, ő biztos másik irányba ment, de én mégis úgy éreztem, hogy együtt vagyunk. Egyik nap meglátogatott a későbbi feleségem a barátnőjével, két napot négyesben töltöttünk. Miután a lányok elmentek, azt mondta nekem, figyelj ide, én nagyon megbántam azt, hogy nem nősültem meg, nem lett családom. Hát én azt tanácsolom neked, nősülj meg. Ezeket a napokat később is szívesen idéztem fel és meséltem el barátaimnak. Még annyit, hogy mindig tudta, mennyit dolgoztam, mit festettem, a tartományi kiállításokat is mindig megnézte Vásárhelyen. Soha nem avatkozott a dolgaimba, csak biztatást kaptam tőle. […]

– Több évtizede műtermed van az egykori városi Művelődési Házban, a Csíki Játékszín mai épületében. Könnyű volt akkoriban műteremhez jutni?

– Amikor 1959-ben Csíkszeredába kerültem, a régi kultúrház, vagyis a mai színház épülete helyén egy nagy, mocsaras terület húzódott meg, betonoszlopok álltak ki belőle. Azután 1960–61-ben elég gyors ütemben kezdtek építkezni, még mi is vittük közmunkára a gimnázium diákjait. 1961-ben már kész is lett a kultúrház. A műtermek? Hát ehhez ismét visszakanyarodom Imre bácsihoz. 1971 nyarán, Fazakas János, akkori egyetlen romániai magyar miniszter, a fiával, Jancsival, meglátogatta Imre bácsit, addig még nem találkoztak. Három napig hitegették a mestert, míg végre megérkeztek, persze a megyei pártbizottság küldöttségének kíséretében. Márton Árpival minket is odarendeltek. Árpi éppen kávét főzött, mikor jelentették, hogy megérkeztek, de a kapun belül megálltak, mert a méhek nagyon jártak. Mi nyugodtan megittuk a kávét, Imre bácsi azt mondta, én is vártam három napot. Azután a kollektivizálásról és a fekete ribizliről beszélgettek, persze Imre bácsi szidta a kollektivizálást. Fazekas János megkérdezte, segíthet-e valamit a mesternek? Ő azt felelte, nekem mindenem megvan, a jó nyugdíjamból megélek, de segítsen ennek a két fiatal művésznek, akik a konyhaasztalon festenek a lakásban. Fazekas azonnal megkérdezte a helyi vezetőktől, tudnak-e segíteni. Persze, persze – hangzott a válasz. Akkor meglegyen, mert jövő márciusban ismét jövök és szeretném megnézni – ezt mondta Fazekas. Másnap már hívattak is a pártbizottsághoz, hogy mi jelöljük ki a helyet a műtermeknek. A kultúrház hátsó részére gondoltunk, ott volt, illetve most is ott van a fűtőház, annak a tetejét néztük ki, gondoltuk, így nem kell alapot ásni, és legalább meleg lesz. Hát meleget télen csak akkor éreztünk, ha gyűlést tartottak vagy színházi előadás volt. 1972 februárjában fel is avattuk nem a két, hanem a három műtermet, Fazekas János pedig tényleg jött márciusban és megnézte. Így lett műtermünk Márton Árpival, a középsőbe hívtuk Sövér Eleket és Kovács Dénest, aki akkor már rég szabadult a börtönből és a Népi Alkotások Házánál dolgozott.
Örömmel fogtam neki a műterem berendezésének, apósom segített munkaasztalt és polcokat összeácsolni, hamar sikerült otthonossá tenni. Megszabadultam az otthoni nyomortól, kezdtem nagyméretű képeket festeni, és végre dolgozhattam olajjal is, mert az oldószer bűze itt nem zavart senkit.

[box type=”shadow” ]Gaál András 80 – jubileumi kiállítás

A csíkszeredai Városháza nevében Antal Attila megbízott polgármester köszöntötte a 80. életévét ünneplő Gaál András festőművészt. – A következő napokban jubileumi kiállítással és az évforduló alkalmából készült, a festőművész nyolcvan munkájának reprodukcióját bemutató albummal ünnepeljük Gaál Andrást – mondta a rendezvény sajtótájékoztatóján. Aművész 80. születésnapjának alkalmából a Csíki Székely Múzeum egy, az életművet átfogó, 108 képet felsorakoztató kiállítással tiszteleg Gaál András munkássága előtt. – Ilyen méretű kiállítása tudtommal még nem volt a festőnek. Öt teremben rendeztük be, de természetesen így is csak egy szelete Gaál András 1500 képet számláló, több évtizedes munkásságának – részletezte Gyarmati Zsolt múzeumigazgató. A Csíkszereda Kiadóhivatal a kiállítással összehangoltan mutatja be azt az albumot, amelyben a festőművész nyolcvan munkája mellett Székedi Ferenc újságíró, a kötet szerkesztője készített életpálya-interjút a művésszel. – Több mint hetven oldal terjedelmű interjúról van szó, amelyben a gyermekkortól, a család felmenőitől kezdődően kérdezem a művészt. A beszélgetésben kitérünk a Nagy Imrével való találkozására, a kultúrpolitikához való viszonyára, festészetére: a természet és tájképek iránti érdeklődésére, a kortársakra és képei útjára – jelezte Székedi Ferenc. A könyv szerkesztője külön köszönetét fejezte ki a Gutenberg Nyomdának a reprodukciók kifogásolhatatlan minőségéért. Gaál András jubileumi kiállítását szombaton este 6 órakor nyitja meg a Csíki Székely Múzeum a Mikó-vár kiállítótermeiben.

Pál Bíborka[/box]

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.