Füzesi Magda – Útkeresőben

76

Belebújtam
az alkonyatba,
alagutat ástam
az almafába,
gyökereiből szívtam
a tavaszig érő
keserű életet.
Arcul csapott
egy rózsaág,
mert összeziláltam
a megfagyott kertek
szép nyugovását.

Ki vagyok én?
És a tetszhalott tél
meddig emészti
a felcicomázott
őszi vidéket?

Mert elmegyek,
el e világból,
Isten jelére,
de addig
megkeresem még
azt a mezőt,
hol boldog a lélek,
ki benne pihen.

* * *
Aztán
csak álltam,
a szürke ég már
összeért a tájjal,
egyenes törzsű
fenyők riogattak.

Honnan való
bennem e rémület?
… a tölgyek rokonának lenni?
Nyárfák haját lobogtatni?
Akácok selymét simogatni?
Tépni
hársvirágot,
katángkórót,
orgonaágat…

Az Olt tükrében
sohasem látott
büszke tekintet:
„Ez a világ nem testálódott…”
Fejüket rázták a vén remeték,
és valami
végtelen elszántság
szikrázott
a tiszta mezőkön,
fel,
egészen a Hargitáig.

 

Emelj magasba

Bolyongok árnyéktalanul,
minden imám a földre hull.
Nem égek és nem égetek,
terítsd rám, Uram, felleged.

Emelj magasba: fű vagyok,
eltipornak a vándorok.
Láng vagyok: óvjad pisla fényem,
hogy ne haljak meg még egészen.

Víz vagyok, keskeny csermely-ág,
kővel rekeszt el a világ.
Ha nem vigyázod utamat,
minden szekér belém szalad.

Bolyongok árnyéktalanul,
minden imám a földre hull.
Nem égek és nem égetek,
terítsd reám szerelmedet.

A cikk a Hargita Népe március 29-i húsvéti mellékletében jelent meg.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.