Free Camp – Marosvásárhelyen is

11

Miközben Csíkszeredában újra dolgoznak a Free Camp Nemzetközi Alkotótáborban, addig a napokban Marosvásárhelyen megnyílt a művésztelep 2005–2017 közötti alkotásait bemutató kiállítás. A tárlatot Székedi Ferenc nyitotta meg.

Székedi Ferenc, Nagy Miklós Kund és Botár László Fotó: Incze László
Ajánlott cikkek

Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy mi, csíkiak, itt a Bernády Házban állíthatunk ki. Ha nem jön létre 1908-ban Bernády György polgármestersége idején, a Városi Zeneiskola, ha nem alapítják meg 1932-ben a képzőművészetek népszerűsítését, jövendőbeli festők és szobrászok felkészítését célzó Szabad Rajziskolát, akkor a második világháború után, 1949-től, aligha létezik Marosvásárhelyi Művészeti Líceum, amely a leendő csíki képzőművészek nemzedékeit indította útjára, és nélküle minden bizonnyal másképpen alakult volna a kortárs erdélyi képzőművészet is.
A jelenleg Pannonhalmán élő, 81 éves gyergyói-csíki Gaál András, akiről tavaly készítettem monográfiát, 1953-ben egyike volt az iskola első végzőseinek, és így emlékezett vissza: „Elsősorban a baráti, szinte szülői melegség lepett meg, bár az igazgató, Izsák Márton nagyon szigorú, de igazságos ember volt, az akkor megbélyegzett családok gyerekeit is védelem alatt tartotta. Kemény munka folyt, de nem erőltettek ránk semmit. Izmusokról sohasem beszéltek, de mindig arról, hogy a szakma alapjait feltétlenül és kötelező módon meg kell tanulni, valahogy úgy, ahogy ők is tanulták annak idején Budapesten. Tanultunk anatómiát, rajzot, festészetet, perspektívát, szobrászatot, mindenhez kellett érteni. Nagyon kis létszámú osztályunk volt, összesen 14-en indultunk. Azért mondom, hogy összesen, mert az elméleti órákon képzőművészek és zenészek együtt tanultunk. A zenészekkel való együttlétezésnek köszönhetően kötelező volt koncertekre járni a Kultúrpalotába. A líceumban különben igen kemény munka folyt. A szakórákat a Kultúrpalotában, az elméleti órákat pedig délutánonként a román leánylíceumban tartottuk, ahol egy szint a miénk volt. De legjobban mindig azt vártuk, hogy a műterembe mehessünk és dolgozhassunk, ez nagyon belülről jött, szinte kényszerré vált. Nem kellett nekünk tanári felügyelet, mi anélkül is dolgoztunk. Már nagyon korán kezdtünk aktokat és tanulmányfejeket festeni, ezekből a tanulmányokból éltünk még Kolozsváron is.”
Gaál Andrást nem véletlenül idéztem, mert ő fedezte fel 1972-ben Csíkszentkirályon Botár Lászlót, akit később Marosvásárhelyre irányított, és ha Botár a művészeti líceum, majd a kolozsvári főiskola után nem tér vissza Csíkszeredába, ha nem jön haza, a Hargita megyei és az erdélyi képzőművészet jóval szegényebb lenne. Ő ugyanis nem csupán a saját művészetét teljesítette ki, hanem szervezett és szervez, noszogatta és noszogatja a társait, műtermeket szerzett, anyagi hátteret teremtett és kétségtelen, ilyen irányú, úgymond művészetmenedzseri munkásságának legfontosabb eredménye az a Hargita Megyei Tanács és a Hargita Megyei Kulturális Központ támogatásával, valamint több más partner segítségével létrejött Free Camp Nemzetközi Képzőművészeti Alkotótábor, amelynek 2005–2017 közötti keresztmetszetét látjuk itt, ezeken a falakon.
A Free Camp néhány éves tapogatózás után 2005-ben indult a jelenlegi nevével, és az évek során több tucatnyi európai és ázsiai országból hívott meg jól ismert képzőművészeket, hogy néhány héten át ne csupán együtt alkossanak, hanem jobban megismerjék egymást. A kötetlen témavilág, a magukkal hozott kulturális identitás, a művészeti megközelítések sokszínűsége pedig voltaképpen nem tett mást, mint megmutatta az alkotás, az emberi szellem lehetőségeit egy olyan közegben és egy olyan terepen, amelyet jó néhányan csupán a székely szimbólumok, mások pedig az ide importált nemzeti giccsek felvonultatásának tartanak megfelelőnek.
A táborban majd mindvégig jelen voltak a műkritikusok is, hogy ne csupán a végeredményt lássák, hanem az alkotás folyamatát is végigkövessék, és hadd álljon itt néhány, az évek során elhangzott mondatuk nem akárhol, hanem a Csíkszeredai Szakszervezetek Művelődési Házban, egy szocreál városközpontban, egy szocialista-realista építményben, tömbházak között megtartott közös alkotómunkáról: „A helyhez való kötöttség, a hellyel szembeni nyitottság, maga a hely – legyen az a legbarátságtalanabb szocreál környezet – átminősíti az univerzális tartalmakat, színnel, karakterrel, arccal ruházza fel azokat. Kiváló ingerként vagy formai lehetőségként működik mindenféle megfogalmazásban, vizuális beszédmódban, de nem egyenként, külön, hanem nyitottan, az átjárhatóság számos variációjával” – állapította meg az indulás évében Túros Eszter művészettörténész. Idősebb pályatársa, Vécsi Nagy Zoltán pedig később azt is hozzáfűzi, hogy „ehhez a jótékony gerjesztéshez járulnak hozzá, ma már a hétköznapi életben szinte luxusnak számító, ráérős, sokszor éjszakába nyúló beszélgetések, de az is, hogy itt, az eladdig csak munkáikon ismert vagy sokszor teljesen ismeretlen kollégák munkamódszereinek alkotás közbeni megfigyelésére is lehetőség adódik. A szakmai, a kollegiális közeg újragondolni és összegezni is segít, és gyakran sarkall a megszokottból való továbblépésre, a modorosság veszélyével fenyegető rutinból való elmozdulásra.” A budapesti dr. Feledy Balázs szerint „Az élet minden területén csak szabadságban lehet élni. A festészet szabadsága nem szabadosság, hanem tudatosan megélt, átélt alkotói magatartás, az önkibontás szárnyalni is képes lehetősége. A művésztelep ezt a szabadságot képviseli, résztvevői a hely levegője által inspiráltan a művészet kortársi atmoszféráját árasztják.” A bukaresti dr. Radu George Serafim, a bukaresti Parlament Brâncuşi termében megrendezett Országos Képzőművészeti Szalonok egyik megalapítója pedig nem véletlenül vette észre, hogy ez a bármiféle téma és műfaji megkötöttség nélküli szabad tábor nagymértékben járult hozzá ahhoz, hogy ezután „Csíkszeredát ne csupán a nagy hideg és hatalmas havak, ne csak a jégkorong, hanem a romániai kultúra térképén is végérvényesen elhelyezzék.” „Tíz páratlan, utolérhetetlen nap” – lelkesedett a táborról a bukaresti közszolgálati rádió kulturális csatornájának riportere, a maga is műkritikus dr. Roxana Păsculescu. – „Bécstől Bukarestig, Prágától Miami Beachig, To-
rontótól Göteborgig, Drezdától Sepsiszentgyörgyig, Tokiótól és Taiwantól Rómáig olyan művészek gyűltek itt össze, akik a bármiféle, korlátoktól mentes alkotás szabadságában találták meg az egymás közötti és a közönséggel való kommunikáció legkülönbözőbb és leghatékonyabb formáit.”
Ebből a hatalmas anyagból nyilvánvalóan szinte lehetetlen valamit is kiemelni, különben is szavaink még a maguk teljességében sem alkalmasak azoknak a vizuális nyelven megalkotott kompozícióknak a maradéktalan tolmácsolására, amelyek legalább töredékeiben végigvezetnek minket a világ különböző részein, az alkotás megfejthetetlen útjain, és arról szólnak, hogy az ember a maga sokarcúságában, a maga sokszínűségében járulhat hozzá leginkább az egyetemes kultúra gyarapításához. Anélkül, természetesen, hogy elveszítené önmagát vagy sajátosságait. Vannak idők, amikor ezt feledik. De a történelem arra tanít, hogy ezek az idők mindig elmúlnak.

 

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.