Forog a herkentyű

19

Szerkesztőségünk Forog a herkentyű című adásának munkatársai a héten Flekkenfalván jártak, ahol Szilveszter Dániel, rossz anyagi körülmények között tengődő lírikust keresték fel. A költőt épp lepusztult – úgy is mondhatnánk, kidőlt-bedőlt – házának konyhájában találták, amint jobb kezével haját csavargatta, bal kezében pedig legújabb kötetének egy példányát tartotta, és azzal az őt körüldongó legyeket próbálta magától távol tartani (saját szavajárásával: hessegtetni). A szebb időket megélt dobkályha előtt, amely a konyha egyetlen berendezési tárgya volt, egy félszemű, rühös macska melegedett, a falu közbirtokosságának erdejéből kunyerált rőzse lángjánál.
A felvétel sóhajtások özönével kezdődött. A költő sóhajtott egyet, mire sóhajtottunk mi is. Riporterünk meg is kérdezte interjúalanyunkat: „Így sóhajt egy költő?” „Így is”, válaszolta Szilveszter Dániel, rossz anyagi körülmények között tengődő lírikus. Második kérdésünkre, hogy: „Mondja, kérem, mikor evett ön flekkent utoljára?”, heves zokogásban tört ki, és könnyeit törülgetve, valamint nyálát sűrű gyakorisággal nyelve, elcsukló hangon válaszolta: „Rég, nagyon rég”.


A helyzet drámaisága Csárnai Ilona, a költő feleségének közbelépésére sem oldódott fel, aki a házba besirülve a következő szavakat intézte élete párjához: „Mit bőgsz itt, te majom, mozduljál meg, te semmirekellő büdös dög, te…!” Az élettárs hirtelen megjelenése keltette feszültséget riporter kollégánk egy újabb kérdéssel oldotta fel: „Milyen itt Székelyföldön?” Szilveszter Dániel arcára ekkor mély döbbenet ült ki, és vagy még előző kérdésünk hatása alatt lévén, vagy a válasz fennköltségén elérzékenyülve, de könnyeivel küszködve, elcsukló hangon válaszolt: „Itt, itt a legjobb, Erdélyben”. Válaszától meghatódottan, szavak nélkül, csupán egymás tekintetéből olvasva is megértette stábunk, hogy ezek után minden újabb kérdés felesleges, hisz Szilveszter Dániel flekkenfalvi lírikus személyében újabb szép példáját ismerhettük meg a szülőföld iránti hűségnek és elkötelezettségnek.
Miután elbúcsúztunk, felesége egy, a fa aprítására használatos szerszámmal kísért minket a kapuig, és a gyimesi csángók évezredek óta őrzött tiszta nyelvén kívánt nekünk jó utat, amiből sajnos az általa legtöbbet használt „sánkéros sánkér” szóösszetételt a népi nyelvben való járatlanságunk miatt nem értettük. Tudósításunk reményeink szerint nem csupán számunkra, hanem a hallgatóink számára is örökké emlékezetes marad.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.