Földön és levegőben – múltra emlékezve és jelenre érzékeny optikával

33

Magyari Hunor székelyudvarhelyi fotográfust főként az erdélyi történelmi egyházak templomai ihletett fényírójaként ismerjük. Kedvelt szakterülete a légi fényképezés. Előbb a földről, majd repülőre szállván fotózza az értékeket. Református, unitárius, római katolikus templomok fényképeiből és a helyi lelkészek aktív közreműködésével írt rövid történeti ismertetőkből állnak össze az általa szerkesztett és kiadott albumok. Idén a Szent László-év és a Reformáció 500 rendezvénysorozataihoz kapcsolódva, illetve azon kívül is – a soron következő projektekre készülve – számos helyszínen megfordult, fényképezett, dokumentálódott, szerkesztett, kiállítást szervezett és vetített képes előadásokat is tartott. A Szent László-legendakörhöz kapcsolódó kiállításával jelentős sikereket ért el idehaza és külföldön egyaránt. A fotográfussal Simó Márton beszélgetett.

Simó Márton Fotói

– Hogyan élted meg a Szent László-évet?

– Érdekes esztendő volt. Januárban nem is gondoltam volna, hogy ennyi felkérés lesz Szent Lászlóval kapcsolatosan. Általában protestáns templomokat fényképezek, amelyekben tudvalevőleg ma is a legépebb Szent László-ábrázolások találhatók. Erdélyben és a Székelyföldön a reformáció korában igen sok, eredetileg katolikus templom került református és unitárius tulajdonba, s a freskókat lemeszelték. Sok ilyen falkép ennek köszönheti a fennmaradását. Egy idő után megfeledkeztek a freskókról, s csak a 19. század végén kezdett kiderülni, hogy mit rejt a puritán mészréteg… Idén két nagy kiállításra kaptam felkérést. A freskókat, ahol lehetett, újrafotóztam, hogy többféle legyen a megközelítés, holott a felvételeim nem is voltak 8-10 évnél idősebbek. Több optika többet lát, s több kép által több szemszög látásmódja érvényesül. Idén 12 székelyföldi templomot jártam körbe, ahol Szent László-ábrázolások vannak. Jó volt ez újabb körút, hiszen láthatóvá váltak a pozitív változások is. Például Székelyderzsben és Homoródkarácsonyfalván és – természetesen Gelencén is –, ahol csodálatos élményben volt részem. Ott ugyan nem volt összehasonlítási alapom, hiszen korábban nem fényképeztem ezt a ma is római katolikus tulajdonban levő templomot.

– Fotózások kapcsán sikerült-e Szent László nyomában kijutni Erdély és a Székelyföld területéről?

– A pályázati költségvetés, amit Elekes Gyula, a székelyudvarhelyi Művelődési Ház igazgatója biztosított, csak erre a 12 településre volt elég. Egyébként ez így meg is felelt, hiszen elsősorban a székelyföldi falképek bemutatását terveztem.

– Ebből az anyagból készült egy sikeres kiállítás, amelyet Székelyudvarhelyen lehetett megtekinteni…

– Így van. Ez jutott aztán el a későbbiekben Hévízre, Keszthelyre, hamarosan Veszprémbe, és még több magyarországi városba (Tatabánya, Tata, Esztergom, Komárom, Vác és Budapest következik a sorban), immár 2018-ra, „meghosszabbítva” a Szent László-évet. Csak Székelyudvarhelyen 4800-an nézték meg, ennek nagy hányada diák volt, ami külön öröm. A határon túli kiállításokat pedagógiai foglalkozások is kísérték, például Szent Korona-modellezés, ami nagy sikernek bizonyult. Az eddigi két magyarországi helyszínen 1450-en tekintették meg a kiállítást. Annyit tudok, hogy még 7-8 városban foglaltak le időpontokat és helyszíneket. A témakörben az első kiállítás a székelyudvarhelyi volt, a többi felkérés, megkeresés ezt követte. A másik nagy kiállításom a Nagyváradi Római Katolikus Püspökség szervezésében, a váradi Püspöki Palotában volt. Ez egy másfajta megközelítés. Az ottani szervezők azt kérték, hogy a hangsúly a kun vitéz és László király – a falképeken akkor még herceg! – párviadalán legyen. Egy ilyen szemléletű válogatás készült, amelyet a „készleten” lévő, a székelyföldi templomokban készített fotóimból állítottam össze.

– A Szent László-évben számos kutatási eredményről, freskóról és új feltárásokról tartottak előadásokat Kárpát-medence-szerte. Itt, Székelyudvarhelyen is volt kapcsolódó konferencia, többek között dr. Hidán Csaba adott elő, ugyanakkor Sashalmi-Fekete Tamás is bemutatta az egyesületük által kezdeményezett nagyszabású projektet. Ötvenöt és hatvan közötti Szent László-ábrázolást sorolnak fel. Sikerült-e legalább számba venni ezeket?

– Én csak követtem ezeket a folyamatokat, hiszen vannak olyan falképek, amelyek újonnan kerültek elő, vagy nagyon töredékesek, s a szakemberek vitatkoznak azon, hogy ez vajon ahhoz a legendáriumhoz tartozik-e vagy sem? Nem szabad darabszámokban rögzíteni az előfordulásokat, hiszen folyamatosan bukkannak elő, és olyan helyeken is, ahol nem számítottunk rá. A székelyföldieket viszonylag jól ismerem, illetve azokat a Hunyad és Fehér megyei maradványokat, amelyek ma alig használt vagy már használaton kívüli református templomokban láthatók. Én mintegy húsz ilyen freskót láttam és fényképeztem. Ez a pillanatnyi állapot, mert sok elhagyott templomhoz ma már nem tartozik gyülekezet, papja, gondnoka, harangozója sincs. A most látható állag csak rosszabb lesz a későbbiekben, hiszen javító beavatkozásra semmi remény. Egyébként román vidékeken van egy olyan hiedelem, hogy azt a falut, amelynek templomában az ábrázolt szentnek szeme van, azt gyakrabban elveri a jég, illetve egy másik babona szerint a szentek szeméről lekapart festékből szerelmi bájitalt lehet készíteni – egyik sem tett túl sok jót ily módon a Szent László-ábrázolásoknak sem.

– Találtál-e olyan evangélikus-lutheránus szász vagy görögkeleti román templomot, amelyben Szent László-ábrázolás lenne?

– Sokfelé megfordultam, de ilyet én még nem fotóztam, holott hallani hallottam többről is, sőt több a bakancslistámon van.

– Viszont egyáltalán nem ritka, hogy egykori magyar alapítású, román vagy gótikus elemeket tartozó templomok esetében nemcsak a felekezet, hanem a fenntartó nemzetisége is megváltozott.

– Ilyen Zeykfalva, Kristyor, Sztrigyszentgyörgy Árpád-kori temploma. Kristyoron – tudtommal – négy egész alakos magyar szent látható a régi templomban, de oda még nem tudtam bejutni. Hunyad és Fehér megye kultúrtörténetének külön érdekessége, hogy sok helyen még ma is fellelhetők a román anyanyelvű reformátusok nyomai. Mivel gyakran jobbágytelepülésekről van szó, ahogy változott az urak vallása, úgy változott az alattvalóké is, nem beszélve a betelepítésekről, hiszen gyakran igyekeztek homogén közösséget megtelepíteni a birtokokon, akik így könnyebben beilleszkedtek, illetve másik praktikus oka volt ennek, hogy kegyúrként nem kellett két vagy több gyülekezetet, papot, templomot fenntartani.

– Honnan ez a jó kapcsolat a nagyváradi püspökséggel?

– A püspöki hivatal munkatársai látták a székelyudvarhelyi kiállítást, esetleg a médiából is értesülhettek a tevékenységemről. Jó volt a sajtóvisszhangja annak a kiállításnak, amelyet Elekes Gyulával készítettünk Udvarhelyen. Munkatársuk, Csorba Sándor meghívott egy beszélgetésre, s rá két hónapra jelezték is, hogy mit szeretnének. Jelezték, hogy aztán, amikor lejár a kiállítás, keresni fognak a képeimnek egy méltó helyet a Püspöki Palotában, ahol az állandó kiállításként fennmaradhat. Mint említettem, a Szent László-féle legendáriumból László herceg és a kun vitéz párviadalát emeli ki ez az összeállítás. Tehát a pogány és a keresztény párharca, ami manapság is bír némi szimbolikus jelentéssel, úgy gondolom, hogy ez most igencsak aktuális Európában. A másik nagy haszna, hogy Erdély kapujában, Nagyváradon hívja fel a figyelmet a székelyföldi művészettörténeti értékekre, ami némi forgalmat is gerjeszthet. Egyrészt. Másrészt pedig azt hallottam sok idősebb nagyváraditól, hogy milyen jó, ha láthatják legalább fényképfelvételeken ezeket a freskókat, vagy forgathatják a megjelent albumokat, mert sokan személyesen már nem juthatnak el ezekre a helyszínekre.

– Megfigyelhető Dél-Erdélyben, Szeben, Fehér és Hunyad megyékben, hogy komoly európai uniós alapokat használtak fel bizonyos – vitatott – történelmi személyiségek nevét felhasználva, s így vezetik a turistát Horea, Stefan Ludwig Roth, Avram Iancu nyomában. Vajon lesz-e számunkra érvényes „brand” Szent László személyéből, a hozzá köthető emlékhelyekből?

– Látni életképes kezdeményezéseket. Valóban, többfelé szerveztek ilyeneket. Személyesen csak a helyi projektet ismerem, a Szent László nyomában Udvarhelyszéken nevű programot, amelyen magam is részt vettem. Sashalmi-Fekete Tamásnak, az Arany Griff Rend vezetőjének – akit a középkori harcászat gyakorlójaként, illetve a reneszánsz zene- és tánckultúra népszerűsítőjeként is számon tartunk, hiszen számos hazai és külföldi rendezvényen jelenik meg a csoportjával – van egy olyan nyertes programja, amely a teljes Kárpát-medence Szent László-emlékhelyeit feldolgozza egy magyar, román és angol nyelvű portál segítségével. Együttműködünk oly módon, hogy én szívességből a rendelkezésükre bocsátottam a felvételeimből legalább 10 Gb-nyit. A Székelyföldi Legendárium csapata is sokat tett, sokat tesz az ügyért, velük is eredményesen együtt tudok működni.

– Milyen érzés a tömbmagyarság köréből kilépni, s a szórványban dolgozni, olyan dél-erdélyi megyékben, illetve bánsági helyszíneken, ahol elnéptelenedőben a gyülekezetek, ahol keresni kell a beszolgáló lelkészt, a gondnokot, hogy kinyissa a templomot… Voltak kellemetlen vagy megdöbbentő élményeid?

– Egy teljesen más világ, ahol a sorsunk hasonló a szászokéhoz. Ha eljutok e településeken a lelkészig, van egy klasszikus kérdéssorom, amelyből minden megállapítható. Hány keresztelés volt az elmúlt években? Hányan konfirmáltak? Voltak-e esketések? És hányat temetett? A válaszok meglepően hasonlítanak itt is, meg ott is. Általában azt mondják a lelkészek, akik gyakran járásnyi filiát szolgálnak ki, hogy volt 2-3 keresztelő, de csak azért, mert a nyugatról hazajött fiatalok családja ragaszkodott hozzá. Volt imitt-amott pár konfirmáló, de azok is a közeli váro­sokból érkeztek, vagy vegyes házasságból való gyermekek, akiknek a nagyszülei szerették volna, hogy ez így történjék. A temetések esetében pedig elhangzott olyan válasz, hogy az utóbbi 5-6 évben a pap eltemette a gyülekezete kétharmadát. Ez meglepi az embert, s akkor rákérdez, és magyarázatot kér. Kiderül, hogy néhány éve hat lélek volt a gyülekezetben, most pedig kettő van. Helyes a matematika. Azonban el kell jutni előbb a templomig. Sok településen a többségiek nem is tudják olykor, hogy hol van a református vagy a katolikus templom. Néha segít, ha általánosítva kérdezzük, hogy merre van a magyar vagy a régi templom. Gyakran bozóttal, gyomokkal benőtt romokhoz irányítanak, amelyekhez már nem kell papot és híveket keresnünk. Ezek a kihalt, vagy tetszetősebben mondva: alvó egyházközségek.

– Milyen az egyházak hozzáállása a romos templomokhoz?

– Egységes álláspontjukat nem ismerem. De nem hiszem, hogy különösebben lehetne velük kezdeni valamit azon túl, hogy konzerválják, és időnként megtisztítják a környéküket. Az erdélyi református püspökség örvend, ha azokat a templomait karban tudja tartani, amelyekben létezik még gyülekezet. Az unitárius egyház a legkisebb ugyan az erdélyi magyar történelmi egyházak közül, de viszonylag jó helyzetben van, hiszen mindössze két romos temploma és elnéptelenedő gyülekezete van (Abrudbányán és Verespatakon), abból a negyvenből, amelyet meglátogattam, dokumentáltam, hiszen hívei többnyire a Székelyföldön és a nagyobb városokban élnek. Bizonyos romok némiképp bekapcsolhatók a turizmusba és a magyar, illetve a nemzetközi kulturális körforgásba is. A szászok olykor kihasználják az adódó lehetőségeket, kölcsön- vagy bérbe adták üres egyházi épületeiket, ahol lehetett. Máramarosban, Nagybocskón láttam idén nyáron azt a templomot, amelyet a reformátusok az ottani ukrán kisebbség egyik ortodox egyházközségének adtak át. Karbantartás, állagmegőrzés fejében használhatják.

– Idén volt a reformáció fél évezredes évfordulója is? A Szent László-év mellett ehhez is számos program csatlakozott a Kárpát-medencében. Fotográfusként, kiállító művészként tudtál-e ehhez csatlakozni?

– Több ponton is. Kolozsváron kiadták a reformáció 500 éve előtt tisztelgő 55 református templomot bemutató, háromnyelvű, 400 oldalas díszalbumot, amelynek kb. 70%-a az én képeimet tartalmazza. Székelyudvarhelyen az én felvételeimből készült az a kiállítás, amely bemutatja a Udvarhelyi Református Egyházmegye templomait. Hasonló munkámat állították ki Kolozsváron a Farkas utcai régi református temető melletti falon. Egyébként ez még tavalyi projekt, a felújítás miatt levették volt, de idén októberben, amikor a központi ünnepségek zajlottak, visszaállították, és most is ott van, ez egy hatalmas pannó és az Erdélyi Református Egyházkerület 750 templomát ábrázolja. Felsőboldogfalvára Moldovan Radu tiszteletessel közösen terveztük és készítettük el a Reformációi Emlékpark pannóit. Ugyancsak ide kapcsolható munkám, hogy a Királyhágó-melléki Református Egyházkerület négy egyházmegyéjének templomait fotóztam, ebből négy albumot jelentettünk meg. 2002–2015 között az Erdélyi Református Egyházkerületnek mind a tizenöt egyházmegyéjéről készítettem hasonló fogantatású albumokat.

– És hogyan tovább?

– Dolgozom. Tervezek. Álmodom. A Királyhágói Református Egyházkerület hátralevő négy egyházmegyéjének dokumentálását tervezzük. Ezenfelül, mivel már sok római katolikus templom dokumentálását is végzem – több száz légi és földfelszíni fotóm van – keresem a lehetőségét annak, hogy elkészítsem a Gyulafehérvári Főegyházmegye esperességeiben is az albumsorozatot.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.