Figyelünk rájuk vagy átnézünk rajtuk?

20

Sokszor felmerül a kérdés, hogy az idős, nyugdíjas generáció milyen szerepet kap a mai társadalomban? A nyugdíjba vonulás többféleképpen értelmezhető, különböző élethelyzetektől, egészségi állapottól függően, mindenki másképp éli meg. Visszalépést jelenthet némelyeknek, úgy érzik, rájuk már nincs szüksége a társadalomnak. Csak addig érzik hasznosnak magukat, amíg a reggeli felkelés konkrét célt szolgál: a kijelölt munka elvégzését. Számukra ez az élet értelme. Mások viszont repesnek a boldogságtól, amikor elérik azt az életkort, amikor visszavonulhatnak, mert megpihenhetnek végre, a munkájuk után járó kevéske nyugdíjból „élvezhetik az életet”, pesztrálhatják az unokát, kényelmesen elláthatják a ház körüli teendőiket… ha még engedi egészségük. Hogy mindezek mellett mennyire érzik hasznosnak magukat, az más kérdés. Azt is megkérdőjelezhetnénk, hogy miért kellene hasznosnak érezniük tennivalóikat, most, amikor már nem kell annyi elvárásnak megfelelniük? Talán mert ezt várták el tőlük éveken át, hogy egy rendszer részeként el kell végezni a rájuk háruló munkát, meg kell felelni a társadalmi elvárásoknak, miszerint a közösség hasznos tagjaként kell élni az életet. Így hát nyugdíjba vonuláskor nem mindenki éli meg pozitívan a hirtelen változást, a tengernyi szabadságot és időt. Mindemellett a társadalom is lépten-nyomon érezteti velük, hogy ők már nem annyira fontosak, már nem eléggé tájékozottak. Olykor akár azt is, hogy fölöslegesek. Ez tetten érhető különböző kijelentésekben, gesztusokban, az idősekkel szembeni lekezelő bánásmódban.
Nagyon meghatódtam minap, amikor egy idős nő hívott a telefonhoz a szerkesztőségben és boldogan újságolta, milyen nagy meglepetés érte: a fodrászatba – ahová már 40 éve jár – egyre nehezebb lett számára a bejutás, mivel pár lépcsőfokon kell felmenni. Tanakodott, hogy mitévő legyen, s arra jutott, felhívja telefonon a szövetkezet elnökét, hogy segítséget kérjen tőle. Elmondta, rajta az segítene, ha korlátot szerelnének a lépcsőfeljáróhoz, hogy legyen mibe megkapaszkodnia. Meg is ígérték neki, hogy egy héten belül ott lesz a korlát. Persze, az volt az első gondolata, hogy a kedves ember a vonal másik végén csak azért értett egyet egy 81 éves néni kérésével, hogy megnyugtassa, de valójában nem veszi őt komolyan. Meg hát ígéreteket hallott már eleget. Éppen ezért nagy volt a meglepetése, mikor egy hét múlva arra járt és valóban a helyén volt a vadonatúj korlát.
Mindenkinek el akarta újságolni pozitív tapasztalatát: van még jó ember, aki megérti az idősek igényeit. Olyan nagy dolog volt a számára a korlát, a gesztus, hogy úgy érezte, őt tényleg számba vették és meghallgatták. Még én is elérzékenyültem, amikor beszámolóját hallgattam arról, hogy egy apró, természetes gesztus milyen nagy dolog tud lenni. Azon töprengtem, hogy hányszor és hányszor találkozhatott ez a néni elutasító, lekezelő bánásmóddal, hányszor hallgathatták végig, csak azért, hogy túl legyenek a vele való diskurzuson, hogy most ilyen különleges számára, ha valaki tényleg figyelmet fordít rá.
Amikor átnézünk társadalmunk idős tagjain, arra nem gondolunk, hogy egyszer majd mi is az ő cipőjükben járunk. Gyermekeink látják, miként bánunk öregjeinkkel, így – példánkat követve – nekünk sem biztosítanak majd jobb sorsot.
Bárki is legyen annak a szövetkezetnek az elnöke, ezúton nemcsak a néni nevében, de önmagam nevében és a jó példára éhező fiatalok nevében is megköszönöm neki, hogy megörvendeztette a 81 éves nyugdíjas nénit, hogy betartotta az ígéretét. És nemcsak a megvalósítás tényét, de annak határidejét illetően is, mert az is ritka manapság.
Vajon más is így cselekedett volna? Vajon a vezető pozícióban lévők, akik befolyásolhatják, hogy mennyi figyelem jut az időseknek, megtesznek minden tőlük telhetőt? Csak azért, hogy öregjeink ne érezzék magukat fölöslegesnek…

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek