Figyelmeztetés a sétálóutcában

13

Montevideóban különleges eset történt, amelyet még mindig nem tudok egyértelműen megmagyarázni. A sétálóutcában egyedül bámészkodtam, meg-megállva, kézbe véve ékszereket, rajzokat, bőrtárgyakat, egyéb mütyüröket, meg visszanézve, mert nagyon szép volt a látvány az utcából, a végén álló régi kapu és az általa egy bizonyos szögből mintegy keretbe zárt jellegzetes art nouveau központi tér, időt engedve magamnak, hogy összehasonlítsam az itt ördögi figurát megjelenítő élőszobrot az Európában látottakkal, ahol már minden, magára valamit is adó nagyvárosban ilyenekbe botlunk. Ezúttal a magára valamit is adó kifejezés leginkább azt jelenti, hogy olyan helységről van szó, amely igazi turistaattrakció, és ezért sok külföldi látogatót vonz. Köztudomású, hogy ezek az érdekes, gyakran embert próbáló mutatványok – mint például hosszú időn keresztül egy bizonyos pózba merevedve állni – a pénzszerzés egyik módja. Ellentétben a koldusmaffiával, amelynek eredményeit hatalmas, ízléstelen – a political correctly szerint „más ízlésű” – pléhtetős, soktornyú, csilivili paloták hirdetik, a szoborkodással keresett pénzt, vagy az utcai muzsikusok, de akár az ékszerek vagy egyenesen a műtárgyak árusainak a bevételét sem ismerem, ám meggyőződésem, hogy nem ezek a módszerek vezetnek a meggazdagodáshoz. Mégis, valamit hozniuk kell a konyhára, hisz másképp nem foglalkoznának vele. Az épp készülődő zenészeket is megörökítettem, mikor egy apró termetű, bennszülött örökségét arcán és részben öltözetén is viselő öregasszony szegődött mellém és szaporán mondott nekem spanyolul, élénk gesztusok kíséretében. Előbb nem is értettem, mit akar. Kíváncsian néztem rá, el is mosolyodtam és szintén gesztusokkal jeleztem, hogy nem értem, mit mond. Arrább lépett, de úgy tűnt, hogy az árusoknak mondja tovább a magáét. A pénzváltóhoz tartottam épp, hogy váltsak uruguayi pesót, mert azt állították, csak a helyi pénznemmel boldogulhatunk. Többen álltak ott, egyesek szerint rossz volt az árfolyam is, ezért végül a szerencsére, no meg eddigi tapasztalatainkra bíztam magam, amely azt mondta, hogy ezen a kontinensen, elenyészően kevés kivételtől eltekintve, mindenhol jól szolgál az amerikai dollár fizetőeszközként, sőt az sem igaz, ami néha elhangzott, elhangzik, hogy előnytelenebb, ha abban fizetünk. Így visszaindultam, még mindig nézegetve a kirakott holmikat, mikor újra elém került az idős asszonyság. Ezúttal, valószínűleg okulva, esetleg a többiek által is okítva, csak keveset mondott, ám annál egyértelműbben mutatta, hogy a kezemben lóbált fényképezőgépemet tegyem a vállamra vagy a pántját tegyem a vállamra úgy, hogy vessem át a fejemen is, vigyázzak rá, mert itt sok a tolvaj, aki könnyen kiragadja a kezemből és elviszi az ilyen drága masinát. Eléggé érthető és meggyőző volt a mutogatása ahhoz, hogy vállamra akasszam a súlyos darabot, megnyugtatandó a kedvesen perlekedve segíteni akarót, bár nem vettem komolyan a figyelmeztetést. Nem kevés utazásom alatt meggyőződésemmé vált, hogy az ilyen szellős helyeken nem igazán működnek a tolvajok – sokkal inkább a tumultusban. Mert egyetlen ilyen élményem is, még az átkosból, amikor többszörösen rosszulesett, hogy megfosztottak pénztárcámtól és ezzel együtt minden pénzemtől, Moszkvában, egy akkor ott már létező, híres bevásárlóközpontban, a GUM-ban történt, csúcsforgalomban. Szerencsére akkoriban még nem hordtam egy helyütt a pénzem és az irataim. Bár hallottam rémtörténeteket olyanokról, akiknek fényes nappal a Francia Riviérán vagy hasonló világhírű helyen lecibálták válláról a táskáját vagy ujjastól vágták le értékes gyűrűjét a kezéről, az idegenvezetők szerint pedig mindenhol leselkednek a turistákra, bennem sokkal inkább az a kép erősödött meg, hogy ha odafigyelek és vigyázok dolgaimra, akkor nem szoktak tárgyakat  lekapkodni a turistákról (sem) és a jól bezárt, többszörös zsebbe rejtett pénz után sem szoktak kotorászni a táskákban. Ami persze lehet önáltatás, többek között azért, hogy ne kelljen – mert nem is tudom – nehéz gépemet vagy a táskámat a nyakamban lógatni, rossz hátgerincem és nyaki csigolyám okából. A kis asszonyság ismételt figyelmeztetése azonban elgondolkodtatott, mert nem tudtam pontosan értelmezni. Egyszerű jóindulat, annak megmutatása, hogy ő nem „olyan”, esetleg a hála reményében tette? Nem tudom. De megragadt emlékezetemben.

Montevideo tehát rövid látogatásunk alatt a lelkemhez nőtt, még Buenos Aires után is, anélkül, hogy érdekelt volna a két híres város vetélkedése. Ma sem tudom, hol született meg a tangó és melyikük jobb a futballban. És nem is érdekel. De szerettem mindazt, amit bennük láttam.

Még egy lényeges, ezúttal természeti látnivalóról kell megemlékeznem, mielőtt ennyi kitérő után végleg elhagyom Buenos Airest, egyben Argentínát. Az Iguazú-vízesésről kell mesélnem, amely abban az érdekes helyzetben van – különben a talán még híresebb Niagarához hasonlóan –, hogy egyszerre két országhoz tartozik: nyolcvan százaléka Argentínához, a másik 20 pedig Brazíliához, mert a két állam határán hömpölygő hasonló nevű folyón található. A pompás növényi környezet és a szinte fülsiketítő robajjal lezúduló 270 zuhatag, amelyekből összeáll, mindenhol csodás panorámát biztosít. Mégis, a vélemények, amelyekhez csak csatlakozni tudok, megegyeznek abban, hogy a kisebb része a látványosabb. Természetesen mi előbb a hosszan elnyúló argentin részét láttuk, miután kb. két kilométert gyalogoltunk egy hídon a víz felett, amíg a zuhatagok egyik részéhez értünk, de megérte, mikor végre megláthattuk a párába vesző, egy óriáshölgy gyöngyöző platinaszőke hajfonataiként alázúduló vizek panorámáját, amely fölött, bárhonnan nézted, szivárvány lebegett.

Másik részéhez, amely nagyobb területen uralta az erdő képét, kisvonattal mentünk, és közben, míg erre vártunk, a peronon a kontinens egyik jellemző állatát, a hangyász valamelyik fajtáját (a pontos besorolását nem ismerem) és hatalmas lepkéket fotóztunk. A szinte félkörben elhelyezkedő, nagyobb vízesés sárgás-krémes habú, összefüggő falként lerobajló folyó, mely több helyütt mégis sok, keskenyebb, kecsesebb ágra oszlik, néhol a két vége között, máskor mintegy a partról két kézzel fogott és bedobott hatalmas színes lebegő selyemfátyolként feszítette ki szivárványát, bárhonnan néztünk rá. Körbejártuk, bámultunk, fotóztuk. Én legtöbbet csak álldogáltam, hol itt, hol ott, mert magába szippantott a víz, a fák, a pára, a színek és hangok misztikus valósága.

Albert Ildikó

Hozzászólások lezárva.