Fertős vagy fertőtlen?

91

Ilyenkor, év végén, év elején átlépünk egy mezsgyén. Vagy legalábbis úgy gondoljuk. Az utóbbi napokban sokat foglalkoztunk a harminc év előtti eseményekkel. Próbáltuk újrarendezni sorainkat. Igyekeztünk hadrendbe állítani gondolatainkat. Úgy emlékszem vissza, hogy három évtizeddel ezelőtt úgy ünnepeltünk, mint még soha. Legalábbis mi, ezek a generációk, akik akkor éltünk, és még most is jelen vagyunk ezen a földön.
Csakhogy a létezett szocializmust követő valóságos forradalom utáni harmincegyedik esztendőben is az az érzésünk, hogy egyáltalán nem vagyunk biztonságban. Szokták mondani, hogy nem tesz jót az Európai Unióban egy kisebbségnek, ha mindene megvan, hiszen akkor elkényelmesedik, és fennáll annak a veszélye, hogy feladja önmagát. Hogy elhányja magától az értékeit, amelyekért annyira küzdött, s amelyek fenntartották, létjogosultságát biztosították letűnt és sötét korokban.
Látszólag minden rendben van. A többség oldaláról folyamatosan olyan jelzések érkeznek, hogy soha ilyen jó dolgunk nem volt. Holott igazán ezt csak magunk érezzük. És nincsen béke. Nincs harmónia bennünk és a házunk táján.
Az ország, illetve az állam legfelelősebb vezetői közt most két olyan személyt látunk, akik az elmúlt száz év nyomát mélységesen a lelkükön viselik. Idegenné lett arcuk saját fajtájuk tükrében. Olyan steril szövegek hangzanak el részükről, amelyek vetítik és árnyalják a sötét jövőt. Ha nem figyelünk oda kellőképpen, mi is olyanok lehetünk, mint eme ország és kormánya fő-fő elnöke. Olyanokká válhatunk, akiknek lelkében teherré válhat a kisebbségként való létezés.
Több mint bizonyos, hogy a következő esztendőben, amely évszázadot kerekít Trianon óta, és megszegi a másodikat is, folytatódik, felerősödik ismét az a retorika, amely felszabdaltatásunkat dicsőséges tettek sorozataként könyveli el, amelyet illene mioritikus megadással fogadnunk. Nagyon remélem, hogy ez nem következik be. A borgőzös és öntelt szöveg jönni fog onnan, „mert jönni kell”, ám remélem nagyon, hogy nem hat végzetes mételyként. Képesek leszünk vallani és vállalni, hogy térfelünkön ma, holnap és holnapután is átok ez a kisebbrendűségi állapot. Megéljük ugyan, elfogadjuk, de csak a változtatás állandó kényszere mentén. Mert addig vagyunk. És csak így remélhetünk magunknak holnapot.
Megörvendeztet ugyan, hogy pentaton dallamok élnek bennünk. Megvigasztal, hogy a pvc-csomagoláson is átdereng, felfeslik a valós érték. Megerősít, hogy olykor kedvünk van, tudás és akarat munkál bennünk a másság méltó viselésére. Viszont legalább ugyanannyira fáj a csendes elmúlás is, amely miközben remény kél ugyan egy-egy városi gyülekezetben, vagy felharsog bátran egy-egy össznépi rendezvény kórusaiban, de letaglóz a fehér falaknak mondott prédikációk hallatán és az üresen tátongó népházakban, amelynek rozsdás lakatját csak torozók nyitják meg néha-néha.
Megörvendeztet a távolság ígérete, az utazási és helykeresési kedv, a pénz, a vér-időn vásárolt dzsip, a korszerű mozdulat, mely képernyőt simogatva küldöz nyálas üzeneteket az éteren át, de rögvest letaglóz, ha elhal itt-ott egy-egy utca, ha összeomlik egy-egy öreg ház, hogy aztán a hamvakon poszt-valami, székelyek utáni jövő támadjon elénk új anyagok új formáival. Lakatlan helyenként ez a táj. Olyan, mintha nem szeretnénk, és nem kívánnánk benne lakni, holott eleink puttonnyal hordták a földet a dombokra, s nem győzték alágörgetni, kupacokba hányni a kiszántott követ, amelyből aztán oly sok fundamentum épült a házak meg a csűrök talpfái alá, életszert kerítő és évszázadokig tartó falazat a jövőnek.
Itt van a lent és a fent párhuzamos együttléte. A kétely és remény biztat. Illetve kedvetlenít. Úgy lenne jó, hogy ezután legyen kevesebb az átok. És gyakorító áldást hozhasson számunkra minden egyes szívdobbanás.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek