Férfitársadalom 6.

Korképek és kórképek 69.

258

A nőkkel szembeni erőszakról mostanság igen sokat beszélünk. Illetve nagyon sokat írunk, hogy minden félreértés elkerülése végett egészen pontosan fogalmazzak. És néha egyesek beszélnek is róla. „Klasszikus” esete a családon belüli erőszak, az asszonyverés, de idetartozik a múlt év végén sajtótémává vált szexuális zaklatás is, minden formájával együtt, a szexuális kizsákmányolás és a munkahelyi megfélemlítés.
A helyzet ugyanis az, hogy miközben a statisztikák azt mutatják, hogy több nő hal meg erőszak következtében, mint autóbalesetben vagy rákban, és tízszer több nő esik erőszak áldozatául, mint férfi, és konkrétan Romániában minden fél percben megvernek egy nőt, az áldozatok, illetve a nagyobb részük még mindig nem jutott el odáig, hogy merjen segítséget kérni. Mert ezt néha nem is olyan egyszerű megtenni, legalábbis mifelénk. A muzulmán vallású államokról, ahol egyértelműen a legrosszabb a helyzet, most nem beszélünk.
Ám nálunk az országban és azon belül Székelyföldön azért is rossz a helyzet, mert itt sokkal erősebben érvényesül az az elv, mely szerint a kutya sem ugatja meg a vackát. Arról a kedves „igazságról” nem is beszélve, hogy „az asszony verve jó”. Ennek következtében a férfiak nyugodtan hihetik, hogy az asszonyverés a kötelességük, a nők pedig, hogy ez a szerelem velejárója – a család, a tűzhely védelme nevében –, nehezen vallják be, ha durván bánnak velük. És ha végül el is jutnak odáig, akkor meg nem igazán kapnak segítséget. Hányszor hallottam, amikor „veszekedtem” egy-egy rendszeres verést tűrő nővel, hogy nem volt, ahova mennie, mert a szülei is, a testvérei is azt mondták, hogy az ura mellett a helye, nem fogadták be, visszaküldték a bántalmazóhoz. Néha állítólag azért, mert féltek attól, hogy őket is megveri a férj. És ez a másik kulcsszó: a félelem. A feleség azért sem kér segítséget, mert fél, hogyha ez kiderül, akkor még több bántalmazás éri. Ugyanis egyszerűen nincs, aki megvédje, senki sem áll mellette.
Talán az utóbbi időben van valami változás ezen a téren. Egyrészt: kimegy a rendőrség és aztán lehet távoltartási végzést kérni, amit meg is kapnak ideig-óráig. Ami sokáig sajnos nem így volt. Másrészt: végre megjelentek, ha egyelőre szám szerint kevés is, a bántalmazottakat – nőket és gyerekeket – befogadó otthonok. Természetesen többre lenne szükség. De kezdetnek jó. Ám a legtöbbet a mentalitásváltás jelentene, ehhez pedig sokkal többet és másképp kellene vállalnia nemcsak az iskolának, hanem a felnőttoktatásnak, a médiának és a politikumnak is. És nem utolsósorban a nőknek. (folytatjuk)

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.