Fenntartható méhészetek

20

Az elmúlt évtizedekben a méhészet számos területét érintő negatív változásokkal kellett szembesülnie a méhészeteknek, ami komoly anyagi és szellemi gondokat okozott sok méhésznek, egyeseket a szakma elhagyására késztetve.

Lassan a fenntarthatóság kérdése – ami a mezőgazdasági ágazatokban, így a méhészetben sem új – komoly kihívást jelent ebben az ágazatban is. A gyakran szélesebben vagy szűkebben értelmezett fogalommal kapcsolatban érdemes megjegyezni, hogy a fenntarthatóság többnyire a környezeti, társadalmi, gazdasági hatásokkal, összefüggésekkel értelmezhető. A megváltozott piacgazdaság, az áruk szabad áramlása, az értékesítési láncok kialakulása, a méhész fogyasztói igényének változása, a kórokozók kezelésére fordított idő és anyagi költség és nem utolsósorban a klímaváltozás, mind-mind olyan tényező, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni az elemzés során.

Mit jelentenek mindezek a méhészet esetében? Más lehet a szempont a specializálódás szerint, termelő vagy tenyésztő méhészkedési forma, a rendszeresen vándorló vagy álló méhészetek esetében, a méhek igényével együtt élő vagy a vállalkozást próbálkozók – gyakorlati és egyéb ismeretek hiányában szenvedők/elbukók – tekintetében.

A termelői (méhész) oldalról vizsgálva ezt, valószínűleg a gazdasági kérdések lesznek a leghangsúlyosabbak. Ebben az összefüggésben a klasszikus hozam–ráfordítás elemzéssel adhatunk választ, becsülhetjük meg, hogy gazdasági szempontból mennyire fenntartható a méhészet. A gazdasági szempontú fenntarthatóság alapja, hogy miből is élnek, hogyan fejlődnek, szaporodnak, de végső soron milyen intenzitással termelnek a méhek.

A méhcsalád egészséges fennmaradását a folyamatos/egészséges méhlegelő adta virágpor és nektárforrás biztosítja. De ezt a folyamatosságot ma már számos tényező több okból zavarhatja. Különösen a nagyobb méhsűrűség (állomány) esetében a hosszan tartó hordás sajnos tavasztól őszig nem áll mindenhol rendelkezésre. Termelési szempontból ez már régóta ismert, hiszen hazánkban a vándorméhészkedésnek komoly múltja és jelene van. A biztonságos és gazdaságos telephely és vándortanyák biztosítása számos nehézségbe ütközhet.

A gazdaságos termeléshez az út azonban a méhcsalád „jólétén” keresztül vezet. Itt már jelentkezhetnek hiányosságok a fejlődést biztosító, megfelelő időtartamú, minőségű és mennyiségű virágpor, illetve nektár miatt is. A telepenkénti családszám növekedésével, a több száz családos telepek száma, így a koncentráció nőtt. A gyűjtőméhek által látogatott területet – a röpkörzetet – kb. 3 km sugarú körrel jellemezhetjük, ez azonban a domborzat, az időjárás változása és a mézelő növények (gazdaságos) nektártermelő képessége, virágzási ideje miatt többnyire változó, eltérhet a megszokottól. Nem ritka, hogy a méz ránézésre megmagyarázhatatlan helyről és minőségben mutatkozik, ami a pörgetéssel megismerhető, de bizonyos származás esetén a betelelés előtt káros lehet a méhek harmonikus átteleléséhez. Ez is nagyobb figyelmet igényel a méhészkedés során, mert tévedés esetén komoly kárt okozhat, családgyengülést és fogékonyságot a méhbetegségekre, vagy az időjárás függvényében a méhcsalád teljes összeesését, végül pusztulását okozhatja.

A méztermelés előkészítését nagyon sok dolog határozza meg, kezdve a szakmai felkészüléstől, a több éves/évtizedes tapasztalattól, a méhcsalád/méhanya minőségétől, a klimatikus – hőmérséklet, csapadék –, valamint méhegészségügyi tényezők és kezelések helyes alkalmazásától. A sikeres mézelés azonban csak akkor valósul meg, ha tudatosan készítjük a családokat a következő időszakra/évre – szaporítás, műlépépíttetés, szűkítés, bővítés kiegészítve a varroózis elleni hathatós védekezéssel. Ez utóbbinak összetettnek és többféle védekezési mód kombinációjának kell lenni, mert – többéves tapasztalatok mutatják, hogy – az engedéllyel vagy anélkül alkalmazott szintetikus kémiai szerek önmagukban számos esetben nem biztosították a méhcsaládok egészséges, minimális varroa atka állapotát. A méhcsaládok szakszerűtlen, nem hatékony atka elleni kezelése a családok fokozatos leromlását okozzák, ami teret ad másodlagos gombás, baktériumos, vírusos betegségeknek (nosemakór, költésmeszesedés, valamint a költésrothadás változatainak). Az Egyesült Államokban már tíz éve jelentkező, kimagasló kárt okozó kaptárelhagyási kórkép (a méhcsalád összeomlása, CCD) egyben a környezeti, technológiai fenntarthatósági problémák jelzője is. A Varroa destructor már 40 éve jelent meg az állományokban, valamilyen számban mindig jelen van, a méh minden fejlődési szakaszát támadja. Természetes körülmények között nincs egyensúlyban a méh és az atka arány, gyengíti a méhcsaládot, táptalajt nyújt a másodlagos kórokozóknak, végül a gazdaállatot elpusztítja. Felkészültnek kell lenni tehát a védekezés terén. Jobban mondva meg kell(ett) tanulni együtt élni a varroózissal. A szinten tartás tulajdonképpen egy minimális atkaszintet jelent, amikor az alkalmazott módszerek (biológiai módszer – szaporítás, fiasításmentes időszak kihasználása, herecsapda, természetes savak, illóolajok) készítmények összessége következtében meggátolható a méhcsaládok leromlása, összeomlása.

Számos, különböző mértékű stresszt jelentenek a védekezési eljárások a méhcsalád egyedeinek, ezért a méhész és a folyamatos hordás segíthet a negatív hatások tompításában. Hordásmentes időszak és a hőség önmagában, de együttesen is további stresszes állapotot idézhet elő a méheknél, a méhanya petézése leáll, a méhek viszont folyamatosan hordják a virágport, megbomlik a nyitott és fedett fiasítás aránya, generációkiesés gyengíti a családot, kezdődhet a kutatás, esetleg gyengébb családok kirablása, szerencse, ha kialakul az áttelelésre alkalmas telelőfürt és elég lesz az átteleléshez szükséges méz.

(Folytatjuk)

Zöldi István csíkszéki mézlovag,

Hargita Megyei Méhészegyesület

 

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.