Félszáz esztendeje történt Csíkszereda első forradalma

758

Ma ötven éve, 1968. február 13-án, egy keddi napon a csíkszeredai rajoni pártbizottság épülete előtt a város különböző üzemeinek dolgozói és a szomszéd falvak lakói tüntettek. Hasonló eseményre a kommunizmus éveiben nem volt példa. Az emberek többek között azért forrongtak, mert az ország közigazgatási-adminisztratív átszervezése során létrehozandó új megye székhelyéül a pártvezetés a korábbi elképzelésekkel ellentétben nem Csíkszeredát, hanem Székelyudvarhelyt jelölte meg, ugyanakkor Alcsíkot Kovászna megyéhez csatolta volna.

Nem mentek Udvarhelyre aszalt szilvát enni. Forradalmi hangulat Fotó: Bojtor László tulajdona

Sorozatunkban szemtanúkat és szakértőket faggatunk az ötven éve történtekről. Hármas interjúnkban ezúttal a pártszékház szomszédságában lakó Nagy Benedek idézi fel – történészszemmel is – az eseményeket, Füstös Mária a bukaresti küldöttség tagjaként mesél a Ceaușescu pártfőtitkárral folytatott tárgyalásról, Gergely András ifjúsági szervezeti propagandatitkár pedig a megyeszékhellyé válás hozta azonnali változásokról beszél. Néhány visszaemlékezőt arról is faggattunk, érdemelne vagy sem emléktáblát az esemény? A nevek mellett mindenkinek az 1968-as beosztása olvasható.

Füstös Mária – a könyvesbolt vezetője

– Hogyan lett tagja a bizottságnak?

– Azon a napon éppen az üzletnek kellett beszereznem valamit és menet közben vettem egy 20 lejes nagy kenyeret s húsz tojást. Haza akartam vinni édesanyámnak, és ahogy a parkon haladtam keresztül, találkoztam egy jó ismerősömmel, aki felvilágosított arról, hogy mi történik. Gyorsan hazaléptem. Mire visszajöttem a parkba, tele volt. A kiabálások akkor már megkezdődtek, hogy „Udvarhelyre nem megyünk, aszalt szilvát nem eszünk!”. Én is csatlakoztam hozzájuk. Mivel elég jó beszédem van, én is kiabáltam. Zúgott a nép. Mind fel akartunk menni Bukarestbe, de azt mondták, hogy azt nem lehet, ezért egy bizottságot alapítottak. Mondták a neveket, s akit szólítottak, az bevonult a gyűlésterembe, hogy majd ott megbeszélik, mi hogy lesz. Egyszer csak hallom, hogy Füstös Mária. Be is mentem a pincébe, s ott véleményt kérdeztek, felszólaltunk. Én akkor annyit mondtam, hogy elismerem, hogy Udvarhely sokféle szempontból előbb van, de azért mégis itt vasútállomás, minden van, ragaszkodom, hogy itt legyen a megyeközpont. Engem is beválasztottak a küldöttségbe, huszadmagammal. Hazamentünk átöltözni, éjszaka indultunk, reggel korán érkeztünk Bukarestbe.

Füstös Mária

– Mi fogadta Bukarestben?

– Ceaușescunak plenárisa volt, ezért bevittek minket egy terembe, hogy várjuk meg, amíg végez. Ott terített asztal volt, mindennel megrakva. Én leginkább a kocsonyának örvendtem. Reggeli után bevittek egy gyűlésterembe, ott volt egy óriási asztal, ki voltak terítve a térképek. Elhelyezkedtünk, s nemsokára jött Ceaușescu is. Nagyon kedvesen fogadott, tudta, hogy miért jöttünk, s mit akarunk. Nem emlékszem pontosan, de azt hiszem, hogy János Pali bácsi húzta ceruzával, hogy hol legyen a határ.
Én is hozzászóltam. Elmondtam, hogy sok a nő, s nincsen gyár, és nincs, aki Csíkszeredát képviselje. Ceaușescu azt mondta a tárgyalás végén, hogy jöjjünk haza, s ő majd megadja a választ. Amikor jöttünk kifelé, a vállamra tette a kezét, s azt mondta, hogy ne búsuljak, mert a nőknek gyárat fognak építeni. Meg is csinálta. Három katonai repülőgéppel hoztak vissza Brassóig. Én a harmadik géppel érkeztem meg, a többiek már el voltak jőve, én akkor szerencsésen a Mercedesbe kerültem. Ott volt egy piros szőnyeg, mondtam a sofőrnek, hogy itt bezzeg piros plüss van, s a miénkek, a munkások egyszerű szőnyeggel vannak…

– Meddig vártak a válaszra?

– Itthon a pártbizottság épületében vártuk az eredményt. Azt hiszem, hogy olyan fél tizenegy lehetett, amikor jött a hír, hogy megyeközpont lettünk. Akkor megmondták a kintieknek is – mert a tömeg egy része másnap is ott volt –, s akkor nyugodtak meg, akkor vonult el mindenki. Másnap, amikor kinyitottuk a könyvesboltot, akkor két cserép virágot kaptam a készruhagyár munkásaitól. Az volt nekem elégtétel!

– Utólag történt-e valamiféle kivizsgálás?

– Nem. Nem tudom, hogy engem figyeltek-e vagy sem, de ez akkor befejeződött. Végeztem a munkámat, voltam párttitkár is, de sose éreztem, hogy engem valaki figyelne. 1969-ben megépült a kötöttárugyár, és én a könyvesboltból a kötöttárugyárba kerültem. Több mint kétezer munkásunk volt. Gépeket kaptunk. Nagyon ügyesek voltak a munkások: rengeteget dolgoztak, külföldnek szállítottunk, Amerikából is volt rendelés. Nagyon jól ment a gyár, jól is kerestek a munkások. (…) Én azt hiszem, nem bántam meg, hogy megyésítést csináltunk. De nem értek egyet azzal, hogy minden tönkrement. Nem azért építettük annak idején, hogy mindent tönkretegyenek.

A rajoni néptanács alkalmazottainak egy csoportja. Változások tanúi

Nagy Benedek, a Maros Bányatröszt technikusa

– Egész közelről láthatta ön is a tüntető tömeget…

– 1968 februárjában a volt Lenin, mai Temesvári sugárút 2. szám alatti, úgynevezett bányász-tömbházban laktam. Ez a tömbház pontosan a rajoni pártbizottság épülete mellett volt. Kimentem a teraszra, az északi bütüjére a tömbháznak, hogy ne is nagyon lássák, hogy én ott vagyok, s szinte mint egy páholyból láttam az eseményeket. Közben csengettek és felkeresett régi jó barátom, Hajdu Gábor ügyvéd és a felesége. Azt mondták, hogy ki akarnak menni az erkélyre, hogy nézzék ők is a tüntetést. Kérdezték, hogy én miért nem megyek le tüntetni, ők már lent voltak azelőtt. Mondtam, hogy nem tudom, mennyire provokáció, vagy mennyire spontán ez a tüntetés, de mint volt politikai elítélt, „nem akarom kompromittálni a dolgozók becsületes megmozdulását.” Nem akarom, hogy az legyen a végén, hogy azzal vádolják a tüntetőket, hogy cukkolták őket a volt politikai elítéltek. Még csak látszatát se akartam ennek kelteni.

Nagy Benedek

– Mire emlékszik a tüntetésből?

– Emlékszem bőrkabátos emberekre, akiket a munkásasszonyok sikoltozva kergettek vissza, hallgattam a balkonra kijövő szónokok kétségbeesett ígérgetését, ahogy próbálták hazamenésre bírni a tömeget. Én úgy mondtam mindig, hogy ez volt az első csíki forradalom.
Hogy mennyire álltak a helyi pártvezetők emögött, akik féltették az állásaikat, nem tudom felmérni. Egy biztos: ez a tömeg óriási bátorságról tett tanúságot. És mint minden forradalomnál, minden diktatúra elleni megmozdulásnál, a félelem eltűnt az emberekből. Az én gesztusom, hogy nem mentem le, egyfajta óvatosság volt, de láttam azt, hogy az emberek, akik ott lent voltak, nem féltek, s ez óriási dolog volt 1968 elején. Ebben benne volt minden, ami abban az évben történt Romániában, illetve Európában. Prága, Párizs, Lengyelország. Egy nagyon érdekes esztendő volt, és ennek a nagyon érdekes esztendőnek a csíki lecsapódása volt ez a tüntetés, ami végül a megyeközpont megszerzéséhez vezetett Udvarhellyel szemben. Nagy élmény volt, mert 1945–48, a kommunista hatalom átvétele után ez volt az első megmozdulás, ami nyíltan megmutatta, hogy a munkásosztállyal nem lehet bármit megetetni, és nem lehet bármit lenyeletni velük.

– Ekkor még „menthető” lett volna a szocializmus?

– Számomra döbbenetesen érdekes információ a deputáció tagjaitól, hogy Ceaușescuék ceruzát adtak mindenkinek a kezébe, és megkérdezték, hogy hogy óhajtják az elvtársak, milyen legyen a székely megye. Leültették villásreggelizni őket, azt mondták, hogy omlott le az asztalról a narancs, a sonka; hogy megszakította az ülését a központi bizottság. Döbbenetes dolog volt akkor ez, ami mutatta azt is, hogy ’68 rendkívüli esztendő volt. Akkor még nagyon sokan voltak, akik hittek az emberarcú szocializmusban, a szocializmus javíthatóságában. Ez az esztendő a kelet-európai társadalmak utolsó hitelezése volt a szocializmus számára. Azután menthetetlenül kiderültek a dolgok, tudni lehetett, hogy javíthatatlan, és úgy, ahogy van, az egészet a történelem szemétkosarába kell dobni.

– Hogyan látja ma: hősök voltak a tüntetők? Emléktáblát érdemelnének?

– Mindenképpen. Persze azt is kell tudni, hogy a diktatúra két nagy korszakra bontható.
Volt a Gheorghe Gheorghiu-Dej időszaka, az ötvenes évek egészen 1963–64-ig, és a Ceau­șescu-féle diktatúra bekeményítése, ami 1971 után következett, miután megjárta Koreát és Kínát, és elkapta a primitív embert a totalitarista állam csodálata. A kettő közt enyhülés volt. Már 1964-ben megkezdődött, mert Ceaușescu népszerűségre akart szert tenni, úgy, hogy nagyon sok engedményt tett, így volt egy lélegzetvételnyi szünet a két kemény diktatúra között. Tehát így kell értelmezni ezt a csíkszeredai tüntetést. Pozitív volt, mindenképpen bátorságról tettek tanúbizonyságot a résztvevők, megérdemlné az esemény maga az emlékművet.

Gergely András, a rajoni ifjúsági szervezet propagandatitkára

– Hogy látja, hősök voltak, bátrak voltak a tüntetők? Ez a cselekedet megérdemelne egy emléktáblát?

– Szerintem feltétlenül. Azt mondanám, hogy nem mindig csak a vértanúkra kellene emlékeznünk, hanem a pozitív közösségi eseményeknek is érdemes emléket állítani. Ez egy olyan közösségi döntés, ami aztán meghatározta a későbbi gazdasági döntéseket. Én a művelődés terén ismerem a közvetlen ezután történteket. Pár hónapra rá kezdtük szervezni a gimnázium háromszáz éves évfordulójának megünneplését, elindítottuk a csíki hoki negyvenéves, a kórus nyolcvanéves évfordulós ünnepét. A kórusnak, a tánckarnak, a zenekarnak a megyeszékhelyhez megfelelő keretet biztosítottunk. Szóval azonnal hatása volt a városra. Lapok létesültek, megpezsdült a szellemi élet, sok értelmiségi költözött ide. Tervezőintézet, építővállalat létesült. A székelyudvarhelyi építőtelepnek lett egy kis munkapontja Szeredában. Ezek a változások azonnal történtek. Megalakult az Alkotások Háza, megalakult a Művelődési Bizottság, megalakult a Hargita Napilap, az Informația Harghitei, valamennyi a művelődési házban kapott helyet. Szükség volt lakásokra, ezért kezdték el építeni a Tudor negyedet. A Müller László utcának az építése, az Állomás negyedben elindított építkezések felgyorsítása, a Jégpálya negyed építése mind az elsők között volt. Volt olyan esztendő, hogy több mint háromszáz lakrész épült, hogy tudjon Csíkszereda helyet biztosítani az ide jövő dolgozóknak.

Gergely András

– Mi lett a rajoni vezetőkkel, alkalmazottakkal?

– Esete válogatta. Nem mindenkinek volt megfelelő képzettsége, olyan is akadt, akinek nem volt érettségije sem. Az 1968-as váltás egyben szakmai és értelmiségi váltást is jelentett, mert korábban egy, az ötvenes évekből származó elkötelezett, de képzettség nélküli társaság képezte a rajonnak a vezetését. Ez 1968-ban kicserélődött, fiatalabb generáció jött, amely átvette az irányítást, egészen megváltozott a politikai és a gazdasági vezetés összetétele. Új éra kezdődött ezzel.

Daczó Katalin

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.