Felemelkedés, tündöklés, visszatérés a hétköznapokba

112

Köd volt ugyan vasárnap Bukarestben, de a felvételeken jól látszik, hogy áll, hogy nagyjából elkészült a Nemzet Megváltásának Katedrálisa. Pirosban van, de most, hogy eljött a „csentenár”, sikerült valamelyest felszentelni. Vagy úgy tenni mintha.
Az ünnep gőzmozdonya zakatolni kezdett, s bár büntet a tűzoltóság, hogy a pátriárka és az állami vezetés engedély nélkül szervez nagy népi banzájt a „sántéron”, elkezdődött és folyik a szeánszok sora. Azt a 10 ezer lejt könnyed mozdulattal lerója majd a főegyház főfeje, s az állam nagylelkűen visszaad száz- vagy ezerannyit, mert kell. Nem írott vagy mondott malaszt, pénz kell ide. Adóinkból való lényeg. Malter. Márvány. Arany. Ezüst. És mirha.
Úgy nézett ki – legalábbis sokan ezt a látszatot kívánták kelteni –, mintha a románok ebben a nagy igyekezetben legalább 101 százalékban a Román Ortodox Egyház elkötelezett és gyakorló hívei lennének. Ez nem olyan ünnep volt, s a következő napok eseményei sem olyanok lesznek, amelyek bármiféle engedményt tennének a többi felekezetnek, a nemzetet kényszerűségből alkotó konglomerátumnak, amely azért sokkal színesebb, más irányokból közelít az eucharisztia és az egyháztan iránt, másképp, vagy talán nem is vet keresztet. Itt azok a zászlók, azok a színek fognak fennen lebegni-lobogni mostanság, amelyek túl harsányak számunkra, és nem annyira kedvesek mindenkinek. És ébreszteni kívánják, fogják az irredenta és kirekesztő himnusszal a nép nagyobb részét, s amelyben harc van, vér, lázongás van, de Isten alig, az is csak a végén, s abban a strófában, amelyet senki nem ismer, és soha nem énekel. Pedig jó lenne, ha Isten megáldaná. És felvilágosítaná.
Úgy néz ki, hogy december elsejére elkészül a Mark Zuckerberg nevű üzletember egyik cégére és a világot megbolondító közösségi oldal logójára emlékeztető oszlop, az is legalább 22 méter magas, 1350 tonna tömegű, 260 méterre helyezkedik el az erdélyi római katolikus főegyházmegye székhelyétől, az Árpád-kori érseki székesegyháztól (alapítva 1009-ben), és híd fogja összekötni a Szentháromság Koronázási Katedrálissal (alapítva 1921-ben). Nem érdekes, hogy milyen a gyulafehérvári építészeti és műemléki környezet, ez a projekt most ha törik, ha szakad végigfut. Jön majd december elsejére a szász gyökerű államelnök, románosan: Iohannis – a magyarok által nyolcszáz éve behívott német közösség egyik utolsó mohikánja –, és elhangzik egy és más. Majd meghallgatjuk. Frázisok a nagyságról. És Európáról. Ez is egy olyan történet lesz majd, amelyből kihagynak. De hiányoznunk nem lesz szégyen. Az isiászban szenvedő fő-főguru ott lehet. Neki már mindegy.
Ha nem diktálnának fentről nemzeti giccsel, hazugsággal, lózunggal, erőltetett és irányított sugárban lövellő vízágyúval és hígított szenteltvízzel annyi ünnepet, talán még jól is lennénk. Talán meg is maradnánk békében egymás mellett. Ki-ki a maga portáján. Saját arccal. Saját lobogókkal. Saját himnusszal. Olyan búcsús találkozásokban, amikor imádkozunk, s nem tapossuk agyon egymást oltárok elé törekvő aljas és hitetlen buzgalommal.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.