Fel akarunk támadni?

1 697

Bilibók Géza tusnádfürdői plébánossal a nagyböjti idő kihívásairól, a gyimesi hagyományok szerepéről és a ma
emberének lelki pusztaságáról beszélgettünk. A Gyimesközéplokon született egyházi vezető elmondta: olyan filiában is szolgált már, ahol mindössze ketten jártak templomba. A szórványban töltött idő megmutatta számára:
a feltámadás két személy életében is ugyanúgy jelen van, mint a nagy tömegben, a kérdés csak az, hogy mit kezdünk megváltásunkkal. Az interjút Keresztes Bea készítette.

Fotó: László F. Csaba

– A gyimesi meredek domboldalak, legelők és sötét fenyvesek alatt döntött a papi hivatás mellett. Miért?

– Igazság szerint én mindig nagyon szerettem az életet, és kihívás volt számomra ez az elhatározás. Szülőfalum, Gyimesközéplok a színes világával nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy egy életre elkötelezzem magam a Jóisten szolgálatában, hiszen innen ered a hitem, és a népünk iránti szeretetem is. Már gyermekkoromban mocorgott bennem a papi hivatás, de ilyen fiatalon még senki nem tud dönteni, így a valódi elhatározás váratott magára. Fiatalként elkerültem Gyulafehérvárra, ahol voltak megingásaim. Sokat gondolkodtam azon, hogy mit szeretnék igazán, mérlegeltem a negatívumok súlyát. Végül a teológiai tanulmányaim gyakorlati évében döntöttem, akkor kristályosodott ki bennem az, hogy igen, én pap szeretnék lenni.

– Származási helye táptalaja volt a későbbi hivatásának, de minden bizonnyal mást jelentett csángó fiatalként, és mást jelent plébánosként megélni a húsvéti időszakot.

– A kettő között összhang van, hiszen most is meglocsolhatom a lányokat. De a viccet félretéve, a gyermekkorom tele volt élményekkel, Gyimesben nagyon szép a húsvét. A körmeneti kikerülések, az ételszentelés, a hagyományos pirostojásírás mind-mind hozzájárult – és a mai napig hozzájárul – ahhoz, hogy ez az ünnep különleges legyen. Én ezeket látva nőttem fel. Abban a közegben a böjt, az egyházi ünnep a mindenna­pok része volt, senki nem tette félre, mint egy vasárnapi kabátot, az emberek komolyan vették a készülődést.

– Későbbi szolgálati helyein is ezt tapasztalta?

– Amikor elkerültem a Gyimesekből, elsőként Zetelakán szolgáltam segédlelkészként. Itt is gyönyörű húsvéti szokásokkal ismerkedtem meg, a lovas kikerülés egészen lenyűgöző volt. Kolozsvárra érkezve méltóságteljes ünnepléssel találkoztam, a kincses város más szintre emelte az eddig látottakat. Nagyszámú énekkar, zenekar kapcsolódott be a vasárnapi szentmisébe, kivételes élmény volt. De a sok szép szokás megismerése után húsbavágó volt szórványban átadni Jézus Krisztus feltámadásának örömhírét. Tudniillik a Dél-Erdélyben eltöltött hét évem alatt többször kellett maroknyi embernek szentmiseáldozatot bemutatnom. Marosújvár mellett, Székelyföldvár híveit is látogattam, ezen alkalmak során pedig az sem volt kirívó eset, amikor mindössze két ember jött el a templomba. Ebben a filiában ugyanis hét személy volt római katolikus. Emlékszem egy alkalomra, már a negyedik húsvéti mise volt, kicsit el is voltam fáradva, és ránéztem a templomban imádkozó két hívőre. Nagyon megrázott. De ebben a helységben minden évben ennyien jöttek el, és ünnepelték a húsvétot, karácsonyt, az egyházi ünnepeket. Visszagondolva azonban egyáltalán nem tartom haszontalannak ezt az időszakot, mert sokat tanultam belőle. Emlékeztetett hitünk lényegére: a feltámadás két személy életében is ugyanúgy jelen van, mint a nagy tömegben.

– Nem lehetett könnyű időszak.

– Egyáltalán nem volt az, de életem egy szép szakaszát jelenti. Nehéz ünnep volt így a húsvét, amely nélkülözte a korábban megélt pompát, és fennkölt hangulatot. Én gyimesiként azt láttam, hogy mindig tele van a templom, különösen ilyenkor, de szórványban jóval kevesebben vettek részt a szentmiséken. Furcsa volt nekem ezt megtapasztalni. Azt azonban fontosnak tartom megemlíteni, hogy Marosújváron mindig együtt ünnepeltünk a reformátusokkal, a kórus majdnem teljesen református hívőkből állt, és ők tették úgymond ünnepélyessé az ilyen alkalmakat. Ez a fajta összetartozás, és egymásra utaltság többször elgondolkodtatott. Látva az üres padokat a templomban felmerült bennem az a kérdés, hogy vajon fel akarunk-e támadni? Ott, ahol apadunk, igazán hiszünk-e a saját feltámadásunkban? Én sajnos úgy látom, hogy az emberek sok esetben bezárkóznak a saját világukba a megváltás elől, s habár környékünkön még tömeg van a húsvéti szentmisén, ha minden változatlan marad, akkor lassan, de biztosan szétszéledünk, elfogyunk. Olyan, mintha önmagunkat gátolnánk, mintha a saját ellenségeink lennénk…

– Szórványból visszatért Székelyföldre, jelenleg Tusnád­fürdő plébánosaként tevékenykedik. Hogyan éli meg itt a böjti időszakot?

– Igazából panaszra nincs okom, mert szép számban járnak az emberek templomba Tusnádfürdőn. Azonban lehet, hogy kicsit elfogult vagyok, mert úgy érzem, hogy Gyimesközéplokon őszintébbek voltak az ünnepek. Bennem ez él. Persze, ott is változtak már a dolgok, de Csík környékén talán jobban jelen van a „vasárnapi vallásosság” hozzáállás. A Gyimesekben nagyobb volt a lelkesedés, az emberek nemcsak húsvétkor érdeklődtek a szentmisék iránt. A szent három nap: nagycsütörtök, nagypéntek és nagyszombat azonban kiemelkedő hatással volt a hívekre a Gyimesekben, itt úgy látom, főleg nagyszombat van a középpontban. Egyébként az énekkar tevékenységét ki kell emelnem, mert nagyon szép munkát végeznek Tusnádfürdőn. Itt közel 1000 hívő tartozik hozzám, és az elmúlt hetekben velük együtt próbáltam készülni hitünk legnagyobb ünnepére. Ez természetesen senkinek sem könnyű feladat, így nekem sem volt az. Úgy gondolom, nem nagy dolog az, hogyha valaki egy napig nem eszik húst, de a csend, az önmagunk elnémítása nagy kihívást jelent. Én is mindennap ezzel küzdöttem a nagyböjtben, és vasárnaponként is próbáltam arra buzdítani az embereket, hogy ebben a szent időben ne pletykáljanak, tanuljanak meg hallgatni és figyelni arra, aki fontos az életükben. Ma már nem igazán beszélnek az emberek a csendről, s hogyha beszélnek is róla, idegenül hangzik, nem tudják megélni azt. Érdekes, hogy éppen a technológiai eszközeink révén nem tudjuk megteremteni a csendet önmagunkban.

– Ha mindez ennyire nehéz, akkor mégis hogyan tudják a hívek nagyböjtben is követni Jézust? Mit jelenthet a pusztában való elcsendesülés számukra?

– Én azt gondolom, hogy a pusztaság nagyon jelen van a mai ember életében, talán jobban, mint eddig bármikor. Tele vagyunk kommunikációs eszközökkel, de mégis egyedül érezzük magunkat, veszteségeket látunk és tapasztalunk, de nem tudjuk kifejezni az érzéseinket. Az a nagy kérdés, hogy ezzel a modern pusztasággal mit kezdünk? Össze tudjuk-e kapcsolni a feltámadással? Ha Jézusra figyelünk, akkor nem a szenvedésre koncentrálunk, hanem a megváltásra. Akkor azok az áldozatok, amelyeket érte hozunk meg, nem lesznek terhesek számunkra, és meg tudjuk érteni a nagyböjt valódi üzenetét. A csend szépsége megmutatja azt, nem biztos, hogy a másik embert nekem kell megítélnem, hogy nekem kell véleményt alkotnom róla. Sokaknak gyengesége a túl sok beszéd, sokan követjük el ugyanazokat a hibákat az életünk során, de ha a mindennapjaink sivár szakaszaiban is a Jóistent próbáljuk követni, jó úton vagyunk. Nekem például nagy élmény volt a tusnádfürdői lelkigyakorlat. A hívek őszinte szentgyónásai engem is megerősítettek lelkileg, hiszen sok erőt nyertem szavaikból, bűnbánatukból.

– A plébános is erőt meríthet a hívekből? Nemcsak fordítva történhet ez?

– Abszolút nem, ez kölcsönös. A megtérésre való belső igény az én ünnepemet, felkészülésemet is szebbé tette az idei nagyböjtben. Sokakban láttam őszinte érdeklődést, sokan keresték a Jóistent, és próbáltak szembenézni saját magukkal, gyengeségeikkel. Számomra ez nagyon sokat jelentett.

– Nagypéntek a gyászra és a szenvedésre emlékezteti az embereket, húsvétvasárnap pedig a remény, és az újrakezdés hírnöke. Az elkövetkező napokban mire buzdítja a híveket?

– Akármilyen furcsa is, de nekem a nagypéntek a kedvenc egyházi ünnepem. A szertartás első jelenetében a pap leborul a földre, átadja önmagát, hibáit, egész lényét Istennek. Ezzel a nagy őszinteséggel kezdődik a szentmiseáldozat, és engem ez igen mélyen érint. Sokszor érzünk az életünkben nagypéntekeket, és ilyenkor kell legyen egy ablak, amely húsvétvasárnap felé nyit. A szenvedéseink során biztosak kell legyünk a Jóisten kegyelmében, hiszen húsvétkor is biztosak vagyunk a feltámadásban. Sajnos az emberek gyakran kételkednek önmagunkban, egymásban és Jézusban egyaránt, de nem lehetünk bizalmatlanok a feltámadás ünnepén. A következő szent napokban emlékezzünk arra, hogy Isten a fogantatásunktól kezdve velünk van, és ha érnek is megpróbáltatások életünk során, van feltámadás, létezik a jobb végkifejlet.

– A nagyböjt hamarosan lezárul ugyan, de a megváltás műve folyamatos. Húsvét után is lehet, kell böjtölni?

– Persze, minden héten maradnak a pénteki alkalmak, és sokan tartják a keddi napot is. Ha valakinek van belső indíttatása, akkor nyugodtan böjtölhet húsvét után is. Egyébként én úgy gondolom, hogy hetente egyszer ajánlott önmegtartóztatást gyakorolni, és ez nemcsak a húsfogyasztásra érvényes. Önmagunk legyőzése a feltámadás ünnepével nem ért véget, ez folyamatos kihívás, sőt én azt hiszem, hogy a nagyhét vezet rá igazán a gyengeségeinkre. A valódi munka még csak ezután jön.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.