Fekete márciusok

58

Március idusa a magyar nemzet születésnapja, az 1848. március 15-i dátum sorsfordító a nemzet életében. Hasonlóképpen sorsfordító – noha ellentétes előjelű – az 1990. március 16–21. közötti időszak: ez az erdélyi magyarság legújabb kori romlásának kezdete. Még tartott akkor 1989. december végének eufóriája, még hittek az emberek abban, hogy a szabadság az ország minden lakójának szabadsága lesz, és az egyenlőség valós értelmet nyer az etnikai hovatartozás tekintetében is. Az első szabadon ünnepelt március 15. után volt, s szomorúan kellett megtapasztalni, hogy a románság egy részét irritálják a magyar nemzeti szimbólumok, idegesíti a piros-fehér-zöld lobogó, nem tűri a Gyógyszertár feliratot a Farmacie felirat mellett, s a nyelvi, oktatási jogok követelésében az ország egysége elleni merényletet lát. Az események ismertek: a magyar tömeg csendesen tüntetett a szabad nyelvhasználatért és a magyar iskolákért, majd feltüzelt görgényvölgyi románok szállták meg a várost. Az események 21-én értek véget a nyárádmenti falvak magyar és magyarajkú cigány lakóinak megérkezésével, akik kiverték a városból a görgényvölgyieket, majd a hadsereg vetett véget az összecsapásoknak. A magyarok pogromnak, a románok etnikai villongásoknak nevezik a történteket. Ennek nyomán alakult meg a volt Securitate romjain a Román Hírszerző Szolgálat, s ezt követően került be a politikai retorikába a magyar veszély emlegetése, a magyarok közös felelősségének hangoztatása mindenben, ami a románság vélt vagy valós kárára van.
Látszólag magyar győzelemmel ért véget a konfrontáció, a nyertesek azonban a románok voltak: addig példátlan mértékű kivándorlási hullám indult el Marosvásárhelyen, a magyarság számaránya a rendszerváltáskor jegyzett 52 százalékról hamarosan 50 százalék alá esett, a magyar többségű városból román többségű lett. A választott tisztségekben még ideig-óráig a magyarok voltak többségben a listás választási rendszernek, no meg a román pártok számának köszönhetően: 1992-től 2000-ig Nagy Győző, majd Fodor Imre volt a város polgármestere, 2000-től román a polgármester, 2012-től pedig a megyei tanács elnöke is román lett.
Emellett tapasztalatom szerint mindmáig bizalmatlanság jellemzi a lakosság hangulatát a településen: az utcán az emberek nem néznek egymás szemébe, a magyarok óvakodnak attól, hogy nyilvános téren magyarul szóljanak. A városban egyetlen magyar tannyelvű középiskola működött eddig a tanévig, a katolikus gimnázium az ősszel kezdte meg tevékenységét, az orvosi egyetemen következetesen építik le a magyar tagozatot, a magyar nyelv használata a kulturális rendezvényekre és az egyházakra szorítkozik. A pedagógusi életpálya Marosvásárhelyen legfennebb a vegyes tannyelvű iskolák aligazgatói tisztségében vagy a tanfelügyelői tisztségben csúcsosodhat ki, igazgatói, főtanfelügyelői állásra magyar nem is mer áhítozni…
A nyelvi jogokért folytatott küzdelemre, a jogkövetelésre volt a válasz Marosvásárhely Fekete márciusa. Azóta közösségünk kétségtelenül ért el sikereket e jogok kivívása terén, az elmúlt időszak székely zászlós, Községháza feliratos történései, a visszaszolgáltatott közösségi vagyon visszavétele e jogok megtartásának bizonytalanságára, esetlegességére figyelmeztetnek.
Most újabb exodus zajlik közösségünkben: a kisebbségi lét élhetetlensége mellett a gazdasági létbizonytalanság, a fásultság, az anyagi és szellemi gyarapodás beszűkülő lehetősége készteti elmenetelre a fiatalokat. Ha így folytatjuk, városaink sorra Marosvásárhely sorsára jutnak, mi magunk adjuk fel őket. Tegyünk érte, hogy ne így legyen!

Sarány István

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.