Fekete és piros versek, avagy a gyász és az élet költészete

841

Holnap helyezik örök nyugalomra Kányádi Sándort. Kívánságának megfelelően szülőfalujában, Nagygalambfalván, a családi sírkertben lesz végső nyughelye. Máról holnapra virradó éjszaka virrasztást tartanak a nagygalambfalvi református templomban, búcsúztatása másnap délután 3 órakor lesz, az egyházi szertartást Kányádi György Attila református lelkész és Böjte Csaba ferences szerzetes végzi. A költő ravatalánál Dávid Gyula irodalomtörténész mond emlékező beszédet. Az alábbiakban az elhunyt költőre barátja és tisztelője, Pomogáts Béla emlékezik.

Kányádi Sándor Fotó: mma.hu

Kányádi Sándor költészete annak a megújulásnak a következménye, egyszersmind a tanúságtétele, amely az erdélyi magyar irodalomban a mögöttünk álló évtizedek során végbement. Fiatal költőként a természet békítő nyugalmában és szülőfalujának: az Udvarhely megyei Nagygalambfalvának a hagyományos értékekhez igazodó kisvilágában talált otthonra, az ötvenes évek közepétől azonban mindinkább érzékelnie kellett a közélet visszásságait, mindenekelőtt a korábban létrehozott kisebbségi magyar intézmények ellen vezetett támadásokat: a román kormányzat mindinkább erősödő és elvaduló kisebbségellenes stratégiájának következményeit. Az átalakuló költői világképet az élmény nyugtalansága jelezte: a fiatal költő a történelem véres jeleneteiről, gyilkos háborúkról szőtt szorongató látomásokat.
Mindeközben költészete annak a szorongásos költői világképnek a dokumentuma volt, amelyet más erdélyi magyar költők: például Szilágyi Domokos vagy Lászlóffy Aladár lírájából is ismerünk. Azon az estén című költeményében a menekülés és a fosztogatás vad jeleneteit írta le, mintha szülőföldjének kollektív emlékezetét akarta volna szóra bírni. Húsvéti bárány című versében pedig Picasso vásznainak groteszk vízióit idézve rajzolt képet a háború szörnyűségeiről.
Költői világa lázassá és zaklatottá vált, az egyszerű örömökben talált idillt feldúlták a közösségi létben szerzett nyugtalanító tapasztalatok. Kérdések című versében már nyoma sincs a korábbi versekből sugárzó belső biztonságnak: „Feküdtél-e már késeken, / háltál-e jégen meztelen, / hagyott-e már úgy el a vér, / öntött-e már úgy el a vér, / hogy ne hallj, ne láss?” Drámai feszültségekkel áthatott költői világ alakult ki verseiben. Az egymásra torlódó, ellentmondásos tapasztalatokat és felismeréseket fejezi ki ifjúkori költészetét lezáró és új költői korszakot nyitó verse, a Kikapcsolódás: „Boldog vagyok. / Nagy Sándor kardja villan meg hirtelen, / s a csomó szétesik. / Szókratész koccint a poharával, / Platón mosolyog, / János maga hozza a tálban a fejét felém, / inkvizítorok ölelkeznek eretnekekkel, / mint régi barátok, / angyalokat ereget a krematóriumok kéménye.”
Az eredeti, harmonikus világkép felbomlását jelezte a versekben megjelenő irónia is. Az irónia a modern költészetben általában a társadalmilag elfogadott értékek megingását mutatja, illetve azt, hogy a költő új értékeket keres, állít a korábbiak helyére. A magyarországi költészet akkori fejleményeihez (például Nagy László vagy Juhász Ferenc korai költészetéhez) hasonlóan az erdélyi lírát is ironikus életérzés hatotta át. Kányádi epikus jellegű versekben aktualizálta az antik mitológia alakjait és történeteit, és a klasszikus történetnek éppen a kihívó aktualizálás által adott ironikus távlatot. A Részeges Agamemnon, az Éden kapujában vagy az erdélyi magyar költészet élvonalához tartozó Pantha rei ironikus hangsúllyal számolt be a kolozsvári költő keserű történelemfilozófiai felismeréseiről: „Az istenek is behódoltak: Zeusz tűrte, hogy / Jupiternek nevezzék, csak a rang, a tekintély, / egyszóval az állás maradjon. […] Egy-két próféta / hajlamú pap s poéta még hetvenkedett az elején, / de aztán őket is megvették az élelmes rómaiak. / Fölvásárolták a múltat, kibérelték a mítoszokat. / Így állt össze görög, etruszk és neve-sem-maradt / kövekből a nagy plágium: Róma.” Talán azt is meg lehetne kockáztatni, hogy a történelem nemzeti mítoszai általában így épültek fel – ez az értelmezés nem független a hivatalos dáko-román nemzeti mítosz mind erőszakosabb terjesztésétől.
Az irónia a korábban érték gyanánt számon tartott elveket és magatartásformákat kérdőjelezte meg, az ironikus kételkedés mellett azonban mind több fényt kapott Kányádi Sándor költészetének valódi értékrendje, mondjuk így: az az értékrend, amelyet családjától és szülőföldjétől örökölt. Ennek az értékrendnek a tengelyében két mély meggyőződéssel vállalt eszme foglal helyet: ezek az eszmék a költészet közösségi hűségét és a társadalmi létben tapasztalt drámai konfliktusok költői katarzisát fejezik ki. A közösségi hűség korábban is Kányádi költészetének meghatározója volt, később ez a hűség kiteljesedett, tudatosabbá vált, s mint a székely múlt hősi korszakát idéző A kökösi hídon mutatja, biztos történelmi hátteret kapott. El-elcsukló ének című nagyobb költői kompozíciója a költő hányatott sorsú apjának alakját idézte fel, s az egyszerű székely parasztember panaszai és emlékei révén adott tárgyias elemekben gazdag képet mindarról, amit szülőfalujának az elmúlt emberöltőben át kellett élnie. Az ábrázolás személyes közvetlensége a költemény közösségi és történelmi mondanivalóját tette érzékletessé: a költemény így lett egyetlen nagyszabású tanúvallomás egy történelmileg magára maradt emberi közösség tapasztalatairól.
Kányádi Sándor átalakuló világképe szerint ez a magára hagyott emberi közösség a maga történelmi és kulturális hagyományaival igaz értéket jelent, s őnéki ehhez az értékhez van igazán személyes köze. A közösségi hűség természetes módon formálta a költői személyiséget: a harmonikus világképnek megfelelő természetes (naiv) alkotó személyiség e hűség révén vált tudatos közösségi személyiséggé, amelynek egy nyelvileg és etnikailag meghatározott emberi közösség jelenébe és múltjába ágaztak gyökerei. Ennek a közösségi személyiségnek minden megnyilatkozása magán hordozta az erdélyi magyar, különösen a székely közösség sorsáért, megmaradásáért vállalt közvetlen felelősség bélyegét. A költészetet mindez kivételes morális szereppel ruházta fel, az alkotás esztétikai lényege mellett rendkívüli mértékben erősödik fel annak morális mondanivalója és jellege. Kányádi maga több alkalommal is Bartók Béla művészi és emberi példájára hivatkozott, így Húros és ütőhangszerekre vagy Bartók című verseiben.

Nagy Ödön illusztrációja

A költészetnek ezekkel a tapasztalatokkal és felismerésekkel szemben kellett igazságot és katartikus feloldást keresnie, ennélfogva helyt kellett állnia a felismert igazság mellett, meg kellett küzdenie a feloldó katarzisért. A Félvén se félve című költemény ezt a benső parancsot a következőkben szólaltatta meg: „Örökkön készenlétben, / örökkön szembenézve / s nem hajlani mégsem / a kétségbeesésre.” A személyes helytállás és küzdés önként vállalt morálját legnagyobb költői erővel az 1968-ban írott Fától fáig című nagy költemény fejezte ki. Ennek a versnek igen nagy szerepe van Kányádi Sándor költészetében: motívumait versek egész sora készítette elő, illetve ismételte meg. A tárgyias elemekből, emlékképekből épülő, kihagyásos szerkezete révén hangsúlyozottan drámai jellegű költemény gyermekkori félelmeket kelt életre: egy régi éjszakának nyomasztó légkö-
rét teremti újra, egyszersmind emeli mitikus magaslatokra. A költeményben található eseménytörténet szerint a világában éppen csak tájékozódni próbáló gyermeknek a család elbarangolt lovait kell a szorongást keltő erdei sötétben megkeresnie, a gyermekkori emlék költői példázattá válik, a félelmek és szorongások ellenére vállalt és véghezvitt cselekvést példázza, azt a felelős és cselekvő magatartást, amely a személyiségnek valódi karaktert, az életnek értelmet ad.
A gazdagodó történelmi tapasztalat, a súlyosodó közösségi felelősség jelölte meg Kányádi költészetének eszmeiségét, nemcsak ezt, hanem a költészet nyelvi alakját, szerkezeti rendjét is: a költői forma mindenképpen a költői világkép alakulását követte. A korai népies hatások után Kányádi Sándor a modern líra, közelebbről az avantgárd kifejezésmódját sajátította el, egyszersmind a hagyomány régebbi rétegeit aknázta ki, olyan rétegeket, amelyeknek poétikai örökségét az újabb költészet is szívesen kamatoztatta. Az erdélyi magyar költészetnek ugyanis volt egy sokáig ismeretlenül maradt avantgárd hagyománya is. Ennek hatása nemcsak a ritmus fellazításában, a merészebb szóképekben érvényesült, hanem a vers szemléleti alapjainak formálásában és a szöveg szerkezeti felépítésében is, Szentimrei Jenő, Méliusz József és mások költészetére gondolok. Valójában az avantgárd költészet formaképző elvei jutottak szerephez Kányádi Sándor „hosszú verseiben”. A „hosszú vers” az újabb magyar költészet igen fontos poétikai fejleményét jelenti, két fő változatát Juhász Ferenc és Nagy László alakította ki, mégpedig oly módon, hogy Juhász a költői eposz formájának adott lírai karaktert, Nagy László a hagyományos lírai formák, a dal vagy az elégia terjedelmét, befogadóképességét növelte meg.
Kányádi Sándor „hosszú versében”, úgy tetszik, egy harmadik változatra ismerhetünk: az avantgárd „montázsvers” hagyományára, amely egyszerre foglal magában epikus és lírai elemeket: emlékképeket, töredékesen előadott történeteket, lírai kommentárokat és személyes vallomásokat. Ezt az avantgárd jellegű költői montázst Kányádi a néphagyomány néhány elemével: népdaltöredékekkel, ráolvasásokkal, mondókákkal egészítette ki. Ilyen „montázsverset” alkotott az El-elcsukló ének és a Fától fáig, illetve a két későbbi nagyvers, a Fekete-piros, valamint a Halottak napja Bécsben.
Kányádi Sándor költői formanyelvének megújulása után találta meg igazán saját költői nyelvét és szerepét. Ekkor már a „nemzeti költő” felelősségtudatával és biztonságával szólalt meg. A nemzeti történelem és kultúra teljes hagyományának birtokában ítélte meg az erdélyi magyarság történelmi helyzetét és sérelmeit, tapasztalatait és feladatait. Illetékesnek tudta magát egy emberközösség dolgaiban, a modern költészet nagy kísértőjétől, az elmagányosodástól sohasem kellett tartania, költői közérzete mégsem lehetett harmonikus. Verseire sötét árnyékok vetültek, annak az emberi közösségnek a történelmi létét látta veszélyeztetve, amelynek hűséget fogadott, anyanyel-
vének és anyanyelvi kultúrájának lassú hanyatlását tapasztalta, szülőföldjének csendes tragédiáját kellett tanúként megörökítenie. Ennek a fájdalmas tanúvallomásnak költői foglalata a Fekete-piros című összegző, nagyszabású költemény. A cím alá írt rövid kommentár szerint „leíró költemény”-nek nevezett vers a fekete-piros színekbe öltözött széki leányok délutáni találkozóját írja le, pontosan megnevezve e találkozók helyét: a kolozsvári Malom-árok és Telefon-palota közötti kis terecskét, valamint a találkozások idejét: minden csütörtök és vasárnap délutánt. Néma összejövetel ez, midőn a nagyvárosban dolgozó, ott szolgáló falusi leányok hangtalan táncban találkoznak az elhagyott szülőfalu emlékeivel és kultúrájával: „Fekete-piros csütörtök / és vasárnap délután / – amikor kimenős a lány –, / fekete-piros fekete / táncot jár / a járda szöglete.”
A mozaikos szerkesztésű költeményt éles ellentétek hatják át: a városi tájban, a civilizáció kellékei között falusi lányok tánca idézi fel a népi kultúra hagyományát, a lányok táncolnak, de ez a tánc néma, sőt szomorú, a lányok kis magyar szigetet alkotnak a jelenkori Kolozsvár román többségű világában, a jelen gondjai között élnek, szemérmes táncukkal mégis a múlt kulturális értékeit és tragikus emlékeit idézik a szemlélődő költő elé. Megannyi ellentmondás: ezek az ellentmondások fejezik ki a magára maradt emberi közösség helyzettudatát. A széki lányok hangtalan táncának jelképes, sőt mitikus értelme van; jelképes már maga a költemény címe is, a „fekete” a gyász, a „piros” az élet színe, s jelképes a tánc, amely egy kicsiny emberi közösség zaklatott történelmére utal: a széki lányok szinte mozdulatlan, mitikus tánca mögött egy kis nép történelmi sorsa rejtezik.
Ha a Fekete-piros a nemzetiségi sors történelmi mélységeibe tekint, a másik nagyvers, a Halottak napja Bécsben a világba szétszórt magyarságot siratja. Itt tágul igazán nemzeti és történelmi horizonttá a költő székelyföldi láthatára és költészete. A vers maga rekviem, amelynek születését megint csak pontosan rögzíti a költő: a bécsi Ágoston-rendiek templomában Mozart Rekviemjét hallgatja, miközben hátát a fehér oszlopnak vetve átengedi magát az emlékek és gondolatok egymásra torlódó hullámainak. Ezekből az emlékképekből és gondolatfoszlányokból, továbbá a versbe szőtt katolikus halotti búcsúztató és az ismert karácsonyi regösének szövegtörmelékei-
ből alakul ki a nagyszabású „montázs”, amely kivételes költői erővel szólaltatja meg a szétszóródás fájdalmát: „szóródik folyton porlódik, / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san franciscóig.” Az elmúlás rettenete és a feltámadásba vetett bizalom jelöli meg azt a két szélső pontot, amely között a költemény érzelmi világa kialakul: gyász és öröm, harag és ragaszkodás, csalódás és remény között hullámzik ez az érzelmi világ. A költő keserűen vetett számot önmagával, saját emberi létének mulandóságával, és ennek során a nemzetiségi-nemzeti fennmaradással. A szétszóródás árnyaival viaskodott, eközben az emberi egyetemességet, magát a mindenséget ostromolta megnyugtató vigaszért: a komor, halottak napi rekviemben a történelem áldozatainak közösségi méltósága mellett tett tanúvallomást.

Lőrincz József
Rekviem
A galambfalvi határban
fába csapott a villám.
Nézi a mező, ahogy a fa földig leég.
Porrá égtek a székelyek a fa alatt
mindenestől,
kettőbe hajlik a gyásztól az ég.
Égre csap a harang, de elakad a hangja,
mielőtt a bajszót kimondanád:
feltámadnak, s fölzengenek újra
a fűben a székely kaszák.

A nyolcvanas évek végén Kányádi Sándor költészetét, hasonlóan az erdélyi magyar irodalom igen nagy részéhez, szorongás és kétségbeesés jellemezte, nem látott igazán reménykedésre okot abban a politikai és morális sötétségben, amelyet a zsarnoki rendszer eredményezett. Domokos Mátyás (a kiváló budapesti irodalomtudós) állapította meg annak idején a Sörény és koponya című kötet verseiről: „Kidalolásnak és elhallgatásnak ez a kényszeres dialektikája, amit a magam részéről az életen és az idegrendszeren, az egymást meghatározó egyéni és közösségi sorson visszafordíthatatlan jelleggel farkasfognyomot hagyó történelmi neurózisok negatív metanyelvének neveznék, titkos jelentéstöbblettel tölti fel a Sörény és koponya sorait, verseit, még a gyerekeknek szánt verseket is. Persze csak azok számára, akiknek a dobhártyáját a hasonló sors vagy rokon helyzet érzékennyé tette – Kányádi vissza-visszatérő metaforájával élve – az ilyen »rezervátumhelyzetből« eredő hangok és elnémulások meghallására.” A tanulmány írója azt is helyesen vette észre, hogy Kányádi Sándor minden tragikus póz és önsajnálat nélkül, szinte tárgyilagosan, nemegyszer ironikusan vetett számot keserves tapasztalataival: „Ezt tartom az ő legnagyobb győzelmének, méghozzá nemcsak erkölcsi, de költői értelemben is, hogy: tehetségének alkatával, jellegével, az életet örömmel és játékos furfanggal élő ember eredeti hajlamaival homlokegyenest ellentétes élethelyzetek tudomásulvételére kárhoztatta a sorsa, amire a benne élő költő nem tudathasadással vagy festett mártíriummal, csak a reményt nem ismerő pontossággal, szomorkás iróniával és könyörtelen illúziótlansággal válaszolt és válaszol elnémíthatatlanul.”
Kányádi Sándor költészete az 1989 karácsonyi romániai történelmi változások után is a korábbi hitelességgel és minden örömmámor nélkül vetett számot a változó időkkel. Tudatában annak is, hogy ezek a változások nem eredményezték azokat a jótékony átalakulásokat, amelyeket az erdélyi (és a magyarországi) magyarság remélt. Vannak vidékek című (Kolozsváron megjelent) kötetében tekintette át költői útjának addigi menetét, majd Felemás őszi versek című verseskönyvében válogatta egybe a történelmi változások után írott verseit. Ebben a kötetben olvasható a korábban „töredékként” közreadott Sörény és koponya című „hosszú versének” teljesebb kidolgozása, amely az idősödő költő számadását fogalmazta meg. Kányádi Sándor mintha leszámolt volna azzal a sokáig őrzött bizalmával, amit a végső történelmi jóvátétel lehetőségébe vetett, ugyanakkor valamiféle bizonytalan, kételkedéssel ellenpontozott istenhitben keresett vigaszt. Valaki jár a fák hegyén című versében olvassuk: „valaki jár a fák hegyén / ki gyújtja s oltja csillagod / csak az nem fél kit a remény / már végképp magára hagyott / én félek még reménykedem / ez a megtartó irgalom / a gondviselő félelem / kísért eddigi utamon.” Ez a bizonytalan, mégis felvillanó remény is háttere lehet annak, hogy a költő ma is töretlen munkakedvvel dolgozik. Igen jelentékeny életművet hozott létre, válogatott verseit Valaki jár a fák hegyén 1997-ben, műfordításait, válogatott műfordításait 1999-ben Csipkebokor az alkonyatban címmel jelentette meg, kisebb versválogatások több alkalommal is napvilágot láttak.
Az erdélyi magyar költészet és természetesen az elbeszélő irodalom az utóbbi évtizedekben a többi között Kányádi Sándor, Lászlóffy Aladár, Markó Béla, illetve Szilágyi István, Bálint Tibor, Bodor Ádám, Bogdán László és mások műveinek következtében jóval erőteljesebb helyet foglal el az egyetemes magyar irodalomban, mint korábban (talán csak a két világháború közötti két évtizedben: az Erdélyi Helikon íróinak köszönhetően volt ez a szerepvállalás a jelenlegihez hasonló). A magyarországi kulturális közélet ezt a jelentőséget még csak kevéssé ismerte fel, igaz, Kányádi Sándor ma a leginkább népszerű (külföldön is ismert) költőink közé tartozik. Ma már nemzeti költészetünk leginkább elismert és méltatott mesterei között tarthatjuk számon Kányádi Sándort, s ha valóban fontosnak tartjuk költészetünk nemzeti szerepét, mások (pl. Áprily Lajos, Reményik Sándor, Dsida Jenő, Szabédi László) mellett meg kell őriznünk a nemrég elhunyt költő örökségét is. Nemcsak az erdélyi magyarságnak tartozunk ezzel, hanem az egész nemzeti közösségnek – önmagunknak is. A veszteség, amit a költő halála jelent, csak még magasabbra emeli ennek a költői életműnek az igazságát és értékvilágát: a gyász is megerősíti egy teremtő élet igazságait.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.