szerda, november 25, 2020
custom_html_banner1

Hirdetés

Esztike

Évtizedek óta ismerem. Csendes, békés háziasszony, feleség és családanya. Ha az lenne a feladatom, hogy itt felvázoljam mint archetípusnak a szobrát, ha lenne hozzá tehetségem, akkor nyugodt lelkiismerettel mondhatnám, hogy Esztike méltó lehetne erre. Nem nagyon látom, hogy készülnének ilyen szobrok. Királyokról, írókról, politikusokról, életükben ünnepelt vagy holtuk után újra felfedezett, esetleg rehabilitált személyiségről gyakran látni realista vagy valamilyen irányzat és egyedi stílus szellemében komponált alkotásokat. Láttam szobrot már takarítónőről, védőnőről. Ott van a nemzeti emlékezet panteonjában Székely Bertalan méltán híres festménye a várvédő egri nőkről. Készültek kiváló sellőszerű nőalakok bronzból, Vénuszok, anyák – márványból, kőből, fából, agyagból. Hiszen magától értetődő, hogy az asszony, a lány alakja mindig ihlette az emberiség ismert és árnyékban maradt alkotóit. Hiszen komoly társai ők a Gondviselésnek. A teremtés csodája kivitelezői és gondozói. Esztike azonban az örök jelen. Maga a megmaradás és a folytonosság bizonyossága. Úgyhogy érdemes és illendő őt szavakba öntenem ezzel a járással.
A legnagyobb természetességgel mondja, hogy társadalmi szinten is még aktív. Hol egész, hol félállása van, bár – mondja teljesen természetesen – az ilyen már nem kell. Fiatal munkaerőt keres a mai kapitalista, nőben is, olyanokat, akik harminc év alattiak, van három diplomájuk, beszélnek legalább négy nyelvet, hajlandók a túlórázásra, akár a hétvégéjüket is feláldozzák, ha a főnök úr úgy akarja. És anyagilag sem túl igényesek. Volt már szalagmunkás varrodában, eladó kenyérüzletben, cukrászdában, amely egyre inkább kocsmává züllött a létért és a léért folytatott küzdelemben. Egy évet kint volt Németben, akkor vették a BMW-t. Majd Magyarban is – bejárt, takarított, főzött, mosott az úri középszernél –, akkor telket szereztek a leánynak. Amikor a fia nősült, idehaza elvállalt még egy fél állást, hogy megadják a módját az esküvőnek, a háromszáz fős lagzinak, amely olyan, mint valami cigánykassza, kalákában segít a rokoni és baráti körön belül az ifjaknak útra kelni az élet helyi óceánján.
Megvagyunk – folytatja a legnagyobb nyugalommal –, még két év, s talán megadják a korkedvezményes nyugdíjat is. Aztán megnyugtat, hogy az lesz ám a jó idő, mert mind a kettő, a fiú, a leány is a faluban épített. Otthon – nyomatékosítja, holott tudom, hogy legalább harminc éve a városban él. Egymás szomszédságában akartak lakni. A blokkos életnek nekünk lassan annyi! Mehetünk mi is kertészkedni, ezt-azt termelni, és segíteni őket a gyermekek nevelésében. Mert az unoka még érdekesebb. Azt mondja, hogy a kicsikhez jobban ragaszkodik, mint annak idején a sajátokhoz. Valahogy más. Izgalmasabb… Olyan nyugodtan, bizalmasan, akkora meggyőződéssel közli, hogy feltétlenül elhiszem neki… Milyen jó, hogy nem kell külföldet járni, ha pesztrálni akarunk, ha közös ebédeket, név- és születésnapokat szeretnénk – áradozik, de nincs a szavaiban semmi naivság, spontánul, közvetlenül beszél, ahogy régi ismerősökkel szokás, majd hozzáteszi, hogy nekik nem kell a szelfibot, hisz ott a kapanyél, és nem szkájpolnak tengereken, húsz országon és időzónákon át… Tizenöt percet autózunk, ha látni akarjuk őket. És ők is itt vannak közben, a gyermekek, s a kicsik is. Már három született, de karácsonyra megérkezik a következő. Fiú kellene, hogy jöjjön ki a lépés, mert eddig mind leányka.
Ekkor felveszi a maga mellé kétoldalt leengedett szatyrokat. Megszusszant egy cseppet, míg beszélgettünk. Uborkát cipel. Otthoni termés. Savanyúságnak. Vagy húsz kiló van összesen a két cekkerben. Elköszön, s ahogy tovahalad, már nem szobor Esztike, hanem – tényleg – maga a folytonosság. Élet. Mozi. De valós. A bizonyosság, hogy megvagyunk, s jó nekünk azért, ha szerényen is, ehelyt a Nyikómentén, s ahajt Csíkban. A miénkben.

Simó Márton

Kapcsolódó cikkek:

14,233RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb