2021, január 16, szombat.

Beszélgetés Fikó Csabával, a megalakulásának 25. évét ünneplő Mozgássérültek Szervezete elnökével

„Tűzoltómunkát végeztünk”

Huszonötödik évfordulóját ünnepli szerdán a Hargita Megyei Mozgássérültek Szervezete. Az ünneplés célja, hogy köszönetet mondjanak partnereiknek, segítőiknek, akik hozzájárultak a szervezet fennmaradásához. Az ünnepség előtt a szervezet elnökét, Fikó Csabát kérdeztük a kezdetekről, a jelenről és terveikről egyaránt.

fiko_csaba_sz02

– Ha jól tudom, a Mozgássérültek Egyesülete az első civilszervezetek között volt, amelyet hivatalosan bejegyeztek a forradalom után…

– Igen, utánanéztem a bíróságon, kiderült, hogy mi vagyunk az ötödik bejegyzett szervezet, és előttünk van négy szakszervezet, amelyek az ifjúsági szervezetek vagyoneloszlása miatt alakultak. Tehát azt jelenti, hogy az első igazán civilszervezet, amelyik a Hargita megyében alakult, mi vagyunk.

– Hogyan emlékszik a kezdetekre?

– Nagyon érdekes volt. Január 5. után jelent meg egy újsághirdetés, amelyre elkezdtek jelentkezni a fogyatékkal élők szerte a megyéből. Kaptunk csomagokat innen-onnan, és akkor megpakoltuk a Trabantot, beültünk, és mindenkit meglátogattunk, élelmiszercsomagokat osztottunk, és kezdtünk ismerkedni a tagokkal. Február 2-án megtartottuk az alakuló ülésünket, és február 16-án kijött a törvényszéki végzés. Ezt követően körülbelül egy éven át segélyeket, gyógyászati segédeszközöket osztogattunk, de rájöttünk, hogy nem ez a valódi célunk, hiszen a fogyatékosok is azt mondták, hogy dolgozni szeretnének. Akkor alakítottuk meg a Handicap Kft.-t, és annyira nagy volt az érdeklődés, hogy 140 személynek is adtunk munkát a megye különböző pontjain. Ugyancsak Trabanttal hordtuk Temesvárról a textilárut, a nyersanyagot. Azért hoztuk onnan, mert ott kaptunk egy olyan céget, amelynek két hónap haladékkal fizethettünk. Akkoriban Temesvár és Szereda között szinte minden bokrot ismertem, ahol lehetett aludni, mert a szállodára nem volt pénzünk. Ez szép időszak volt, megtanultam azt, hogy teli Trabanttal hogyan lehet aludni: két csomag abroszt betettem a lábam alá, hogy ne zsibbadjon, kerestem egy jó emelkedőt, hogy a Trabant orra jó magasan legyen, és akkor már olyan volt, mintha hátra lenne engedve az ülés. A kollégák varrtak hálózsákot, ami jó meleget tartott – nagyon szép időszak volt.

– Akkoriban a 140 ember ugyanígy védett műhelyben dolgozott?

– Nem, otthon dolgoztak többnyire, a műhelyt a Gyermek sé­tányban indítottuk, béreltünk egy egész szintet és átalakítottuk. A kö­tő­gépeket az ablakon tettük be: kibontottuk az ablakot, betettük a daruval, az is egy külön élmény volt. Aztán a turkálók meg tönkretették a kötészetet, pedig kezdetben a bevásárlószatyortól kezdve mindent gyártottunk, csakhogy a munkásoknak kijöjjön a fizetése. Kaptunk segélybe kis házi varrógépeket, és rengeteg ágyneműt varrtunk, olyan is volt, hogy Csomafalván Zoli bácsi, akinek mindkét forgóját műtötték korábban, biciklivel hordta szét a nyersanyagot az asszonyoknak.

– Miért szűnt meg mégis ez a tevékenység?

– Lassan lemorzsolódtak az otthon dolgozók, és a gazdasági romlással már nem lehetett kihozni az üzemagyag költségeit, de minden kollégától, akitől meg kellett válnunk, fájó szívvel váltunk meg. De hozta az idő is, hogy lassan ők nyugdíjba mentek, a szociális háló is erősödött, gondozási pénzeket kaptak a szülők, akiknek fogyatékkal élő gyerekük volt, tehát javult a helyzet. Mi úgymond tűzoltómunkát végeztünk: amikor arra volt szükség, akkor azt csináltuk.

– Milyen most a helyzet?

– Változott a helyzet, javult lassan. Jelenleg van foglalkoztató központunk Gyergyóban, nagyon aktív csoport. Létrehoztuk a Hargita Megyei Szociális és Gyerekvédelmi Igazgatósággal a fogyatékkal élő személyek szállításának szolgálatát, amelyik az országban egyedi volt, ajtótól ajtóig szállítunk – például fogászatra – olyan személyeket, akiknek e nélkül nem lenne lehetőségük eljutni. Ilyen apró örömökből áll az életünk. Itt Csíkszeredában is létrehoztuk a foglalkoztató műhelyt, ahol annyira jó a hangulat, hogy önkénteseink, a mindennapi nehéz taposómalomból idejönnek feltöltekezni, felüdülni. Úgy érzem, hogy ez jó közösség.

– Milyen nehézségek és fontosabb mérföldkövek voltak még a szervezet életében?

– Mindig volt nehézség. Amikor szorított nagyon az infláció, akkor megszüntettük a kft.-t, a kft.-től átvettük a személyeket az egyesülethez. Ha fogyatékkal élő vagy 45 év fölötti munkaerőt vettünk fel, kaptunk állami támogatást, ami segített a túlélésben – megpróbáltunk mi is a törvények keretein belül helyezkedni, túléltük. És az is nagyon jó, hogy 25 éves partnereink vannak, akik állandóan hozzánk hozzák a munkát, hiszen dolgozni lehet, de a legfontosabb mégis az értékesítés. Ez annyira jó érzés, hogy hűségesek vagyunk egymáshoz, és ezért gondoltunk az ünneplésre, mert mindenkinek meg szeretnénk köszönni, hogy hozzájárult ahhoz, hogy mi létezhetünk. Mert az elmúlt 25 év alatt rengeteg nagynevű cég hatalmas vagyonokkal bukott be, és mi még mindig vagyunk. Nem állami támogatással, és nem segéllyel, hanem a saját munkánkból. Már a 90-es években is azt mondtuk, hogy nekünk ne halat hozzanak, hanem halászbotot, amivel megtanulhatunk halászni, és fenntarthatjuk magunkat. És ez kísért 25 éven át. Persze ez nemcsak az én érdemem, hanem nagyon jó csapatmunkával sikerült elérnünk.

– A csapatból mégis kiváltak néhányan…

– Voltak kollégák, akiknek sikerült integrálódniuk egészséges környezetbe, és önzés lett volna nem hagyni érvényesülni, arra hivatkozva, hogy jó munkaerő. Ilyenkor kicsit szomorúak voltunk, de ugyanakkor elégtétel is volt, hiszen a szervezetünk ugródeszka kell hogy legyen az egészséges társadalom felé. Rengeteg nehézség adódik, amikor a foglalkoztatóba kerülnek, ahol elkezdjük a fogyatékosok társadalomba való integrálását, és nehéz meggyőzni a szülőket, hogy nagyon értékes a gyerekük, és sok mindenre képes, amit nem volt alkalma otthon megmutatni.

– Most hány tagja van az egyesületnek? Minden Hargita megyei mozgássérült kapcsolatban van-e az egyesülettel?

– A legutolsó statisztika szerint 1200 körül van azoknak a száma, akik az évi 5 lej tagdíjat fizetik, és úgy tudjuk a megyében körülbelül 2000 mozgássérült él. Amikor 90-ben osztottuk a segélyeket, 4000 tagja is volt a szervezetnek. Mi bárkinek segítünk, de azokat tartjuk nyilván, akik fizetik a minimális tagdíjat, s ezt is azért állapítottuk meg, hogy legyen nyilvántartás. Idekapcsolódik, hogy az évek hosszú során rengeteg gyógyászati eszközt kiadtunk ingyen, és nem hozták vissza. Ezért találtuk ki az 50 lejes garanciát, és a 20 lejes használati díjat – akár a 3000 eurós kórházi ágyra is. Én azt mondom, hogy ingyen nem szabad semmit adni, mert mindennek van értéke, de az árakat ahhoz kell mérni, hogy ki mennyire tudja megfizetni, ezért szabtunk jóformán szimbolikus árakat, díjakat.

– Mik a terveik a következő 25 évre?

– Azt majd az utódok döntik el. Úgy érzem, hogy az én maximumomat megtettem ebben a munkában. Nekem fontos a családom is, és ha az Isten megsegít, két év múlva mehetnék nyugdíjba is. Itt pedig van egy olyan közösség, aki ezt tudja továbbvinni. Ez nem azt jelenti, hogy önkéntesként nem szeretnék tovább dolgozni, de úgy érzem, ez sínen van. Még szeretnék segíteni a központ megépítésében, hogy ne számkivetettként létezzünk, hanem legyen egy ház, ahol akár lakásokat rendeznek be fogyatékosoknak, akár foglalkoztatót, ahol teljes akadálymentességben tudnak dolgozni. Ezenkívül kell hagyni a fiatalokat, nagyon ügyesek, dinamikusak, tele vannak jó ötletekkel, nem szabad a kezüket elengedni, kell segíteni, de a gyermek is úgy tanul járni, ha esik. Én pedig a következő időszakban több időt szeretnék tölteni a családommal, a gyermekeim még kicsik, és a feleségemnek sem volt könnyű mindezt mellettem végigélni, pedig minden tevékenységünkben részt vesznek, és nagyon azonosulnak a dolgokkal, otthonosan mozognak ebben a szférában. Ezért nagyon hálás vagyok nekik.

Háromszéki Eszter

Kapcsolódó cikkek:

14,312RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb