Esett

645

Esőisten siratja Székelyföldet – a forrósággal beköszöntő nyárelőn ki gondolta volna, hogy Passuth László könyvének címét így írjuk át idén? Áradnak a patakok, a folyók, elmossák az utat, utcát, udvart, veteményest, szántót. Rohad a pityóka, gabona, szomorkodnak a gazdák. Akár naponta lehetne cikkezni arról, hogy éppen melyik megyebeli településen keltett riadalmat az ár.
Ez a nyár? Esett. Az optimistábbja azt mondja: fel a fejjel, az éppen beköszöntő Kisasszony hava hozhat még ránk napsütést, forróságot. A kevésbé derűlátók csak legyintenek: hiszik, ha majd a bőrükön érzik hevét. A közösségi portálon, ebben a zajos faluban is naponta csorognak az esős hírek. Aki éppen nem gumicsizmában, esőkabátban, kapával a kezében terelgeti udvaráról a vizet, az viccesen kommentálja az áldatlan helyzetet, aki pedig épp homokzsákot cipel a portájára, annak nincs kedve poénokat gyártani.
Savanyú arccal néztem minap a híradást: tőlünk nyugatabbra, Európa nagy részén gyepet aszaló kánikula tombol. El is könyveltem: immár időjárás szempontjából is az elsiratott kisebbséghez tartozunk. Dudorászhatjuk, hogy „süss fel nap!”, mert nótánkat – ha fel is hallszik az égig – elnyomja a mennydörgés. A Nap ránk se ránt, legfeljebb pár órára dugja ki kerek fejét, s azzal már húzza is magára a szürke dunyhát. Volt kolléganőnk, Gyöngyi minap esőűző, -elállító táncos lábúakat keresett a frászbúkon. Ígérték is neki, hogy postafordultával küldik az Óperenciás-tengeren túlról a visszafelé táncoló indiánt – egyféleképpen rezervátum vagyunk, miért ne? Addig is szárítgassa a vízben ázó veteményesét, mi pedig szambázzunk, tangózzunk a mosott ruhával ki és be. Aki nem szédülős fajta, akár marosszékire is válthat, de keringőzhet is a ruhaszárítóval, hátha gyorsabban szárad a gúnya.
Személy szerint nincs nagy kedvem táncolni az esőben, igaz, szenvedek a kánikulában, de cseppet megelégeltem ezt a feszt borút, s azt is, hogy már az esni ige hallatán is kinyílik az esernyő a kezemben. De a bicska is, amikor a házunk melletti patakra nézek. Nemrég jól megáradt, keltett is kisebb riadalmat, mert kiloccsant a medréből, s jól megmosta a régi, rozoga fahíd alját.
Volt ennek a pataknak a partján egy szép, nagyra nőtt fűzfa. Szépen lógatta tincseit a víz fölé, madarak szálltak rá. Mondom: volt. Mert akadt egy, egyetlenegy emberfia, akinek szúrta a szemét, s addig járt a hivatalba, addig erősítgette, hogy a fa az oka az áradásnak, hogy célt ért. Jöttek is a druzsbás szakemberek, s tövig vágták a fát. A holt ágakat kupacba rakták a parton, s azzal jót, Róza! Mondom, nyílik a bicska a kezemben, ha arra gondolok, egy újabb áradáskor a fa bosszút áll, a partra vetett száraz ágak elállják a műanyag flakonokat és egyéb emberi mocskot ringató víz útját.
Mialatt ezt a jegyzetet írom, odakint hull a mindennapos eső. Nem esik jól, s bár sovány, de vigasz, hogy összemos bennünket a nyári eső, és humorunkat – ha már megáldott vele a minket sirató Fennvaló – nem mosta el. Igaz, hogy szemünkből a homályt sem, hogy tisztábban lássuk, mit cselekszünk, mind kicsiben, mind nagyban, a magunk és mások kárára. Hiába figyelmeztet hol szelíden, hol haragosan a természet, süket a fül, vaksi a szem. A holnapnak harácsolunk, de a mának élünk. Bemocskoljuk az életet: a fákat, a levegőt, a vizet. Még mindig nem tanultunk meg könnyű léptekkel járni a földön. Talán ezért (is) sirat minket esőisten.

Lázár Emese

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.