Esély a szabadságra

74

A britek kiszavazták magukat az Unióból. Szabadulni akartak a többszörösen nyolckarú polip fojtogató fogságából, mert még van bennük egy kis életösztön. A jobbik részt választották – fogalmazhatnánk biblikusan. Elegük lett a mindent megengedésből, a migránsügyben látott tehetetlenségből, s behúzták a vészféket. Egyelőre még az sem zavarja őket, ha a kereszténységellenes brüsszeli dominancia az angol nyelvet is ledöntené a piedesztálról. Úgy tűnik, Nagy-Britannia jobban végiggondolta a kilépés velejáróit, mint a magát modernnek tartó Európa és a csatlós amerikai lobbi elit rétege. Nem szorulnak sajnálatra, végnapjaikat számolgatva meg végképp szükségtelen siránkozni, hanem ha már hoppon maradtunk nélkülük: eszmélődjünk.
Mi is a szabadság? Cél vagy eszköz? Legyünk szabad rabok, vagy istenítsünk? Mert Voltaire-nek is ez kellett, a szabadság (a testvériség s egyenlőség azóta ejtve), a forradalmak idején is ezért lázadtunk az elnyomók ellen, a kommunista elvtársak is az internacionalizmus szabadságának nevében fojtották vérbe, küldték fogságba a renitenseket. Nyolcvankilenc decemberében is szabadnak éreztük magunkat. Aztán beléptünk az Unióba, megnyílt a szabad munkaerőpiac, utazhatunk egzotikus helyekre, s még útlevél sem kell. Az álom valósággá vált. Rövid időre…
Ha istenítem a szabadságot, akkor betege leszek. Foglya maradok. A szabadelvűség oltárán feláldozom értékeimet, gyökereimet, egyéni és közösségi karakteremet. Azt, ami tartást ad. Mondhatom, hogy szabad vagyok mindentől és mindenkitől. De akkor istenné lépek elő: meghatározva jót és rosszat, átbújva a szivárvány alatt, elsöprök minden különbségtételt férfi és női kromoszóma, meghatározottság között. Úgy hiszem, én döntöm el az igazságot. Pedig csak illúzióban ringatom magam. Az úgynevezett tolerancia nevében csak a bálványozott szabadságot, a másságot, a ferdeséget, a csillogó ürességet, a kamu ígéreteket, a valótlan, de jól csengő információkat, a tébolyult tévelyedéseket, a normálistól elütőt részesítem előnyben. Különböznöm szabad! – jelentem ki. Sőt mindent szabad, mert szabad vagyok. „Szabad országban, szabad emberként azt teszek, amit szabad.” Hát nem? Mire való a szabadság? Mire jó? Önmagában érték? Mit ér felelősség és erkölcsi tudat nélkül? Le szabad ugranom a szikláról csak azért, mert így tartja kedvem? Mire jogosít fel? Miért kell elutasítanom mindent, amit nem én találtam ki, hanem egy nálam okosabb tekintély? Szabadság-e az, amikor úgy mondok véleményt, osztok észt, akár közösségi oldalon is, hogy közben nem tudok uralkodni érzelmeimen, nincs rendben a belső életem, és elborult tudattal, kívánságaim és ösztöneim foglyaként csapongok jobbra-balra? Észre sem veszem, hogy az ész gőgje, a rosszra használt tudás máris bumerángként üt vissza ilyenkor. Küldetésetek szabadságra szól… csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára! – mondja Szent Pál, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Nem tehetek meg mindent, amit jogomban vagy szabadságomban állna, egyszerűen azért, mert nem válik javamra… Jézus Krisztus is szabadon döntött a megváltó kínhalál mellett. Hiszen ellen is állhatott volna. Hívhatott volna egy sereg angyalt, csodát tehetett volna, megleckéztethette volna Pilátust és bandáját, de minek? Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlen ragaszkodnia kell, mint egy zsákmányhoz. Hanem szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, hasonló lett hozzánk, emberekhez. Nos, itt a szabadság titka. Felismerni és szabadon megtenni a jót. Szabadon, szeretetből megtenni azt, ami mindenki javát szolgálja.
Koncentrikus köröket képzeljünk el, amelyekben elhelyezkedik a szabadságunk. Ezek a szabadság fokozatai bennünk. Az átlagemberé, legtöbbünkké a külső kör. Szabad vagyok valamitől. Idetartozik a társadalmi, politikai szabadság, sőt az egyén szabadsága is. Amikor nincs diktatúra. Nem a főnök parancsát hajtom végre, hanem szabadon felismertem, és teszem a kötelességem, mert a lelkiismeretem is azt diktálja. Szabadon beszélhetek, utazhatok, élhetek a véleményemmel. Szembeszegülhetek, van bátorságom kritikát megfogalmazni, nemet mondani, ellenállni. S ezért nem fosztanak meg szabadságomtól. Önálló egyéniségem van, vágyakkal, elképzelésekkel, tervekkel, s azok megvalósításában nem akadályoznak. Nem kell félnem a hatalomtól. Ezen a szinten szabadságomat semmi és senki nem korlátozza, legfeljebb mások szabadsága, jogai. Erre valók a törvények. Talán mi, kelet-európaiak mostanra léptük át ezt a küszöböt. Történelmi okaink vannak rá, hogy miért csak most. Beljebb, a középső körben, vagy a felsőbb fokozatban szabadságom már nem (csak) külső vagy belső feltételekhez kötött. Szabad vagyok valamire, valamiért. Túlléptem már mások véleményén, az elvárásokon. Nem függök senki hatalmától, pénzétől, skatulyázott véleményétől, hanem belső függetlenségre tettem szert. Megállok a saját lábamon. Szabadon, szeretettel teszem a jót. Nem kötelező, de szívesen szerzek örömet, meglepetést annak, aki hozzám tartozik. Ebben a szabadságban már képes vagyok felismerni azt, ami nemcsak nekem jó, hanem a másiknak is. A legbelsőbb kör vagy a legmagasabb fokozat pedig a krisztusi szabadság. Amikor nem a törvény miatt, nem a büntetéstől való félelemből teszem a jót, hanem örömmel, szabadon, a Krisztusban felismert igazság miatt. Engedtem a vonzásnak és követem. Elköteleződtem mellette. A testvért látom a másikban. A Lélek szabadsága. A béklyóktól – bűnök, szenvedélyek, érdekek, lehúzó kívánságok, anyagi dolgok – megszabadult és felszabadult lélek szabadsága. Ez a szabadság már nemcsak egyéni, személyesen megélt, hanem közösségi is. Egyetemes. Vajon hogy állunk ezzel Keleten és Nyugaton? Vajon a kulturális, társadalmi kötöttségek mennyire tesznek szabaddá azon túl, hogy meghatároznak minket?
Az angolok megengedhették maguknak, hogy önállósuljanak, de mi még nem. Hiszen szükségünk van egymásra. Az angoloknak is szükségük van az EU-ra, nekünk is a többiekre, a briteknek is ránk. Együtt, közösen, együttműködve is szabadok lehetnénk. Csak ehhez a szabadsághoz először valahogy fel kellene nőnünk. Azt hiszem, ők még nem tartanak itt. Mi sem.
Ehhez a szabadsághoz, akárcsak a másik kettőhöz: nem elég a humanizmus. A gazdasági érdek is zsákutca. Ide valóságos szabadítóra, társra van szükség. S ez csak Krisztus lehet.

Nt. Sebestyén Péter szentszéki tanácsos

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.