Épületkörvonalak duci alvó hölggyel

Bőröndnapló 24.

380

Bár nekem végtelenül békésnek tűnt Máltának szinte minden zuga, az ott lakók szerint ez a szigetecske már nem a régi, és mi már egy más, megbolydult kis országot látogattunk meg. Elmondásuk szerint mintegy 3 éve fedezték föl az egyéb lehetőségeket is a pénzemberek, akik addig csak az adóparadicsomot látták benne. Elsősorban a turizmust, aminek egyenes következményei a hatalmas beruházások és építkezések: szállodák, sorházak és valószínűleg bevásárlóközpontok is következnek. Mert eddig csak a Lidlnek sikerült valamennyire megvetni ott a lábát. Igaz, én azt sem láttam, annál több apró kisüzletet egyelőre mindenfelé, amilyeneket egyre inkább hiányolok kontinensünkön, ahol lassacskán a városok utcáit divatboltok, márkaüzletek és szuvenírboltok uralják, vendéglőkkel és bankokkal váltakozva. Máltán egymás mellett sorakoznak a kissé kopott, zsúfolt, ételeket, italokat, helyi kézművestermékeket, ezüstöt, könyvet árusító üzletecskék, amelyeknek kiszolgálói legtöbbször rád se hederítenek. A friss zöldséget és gyümölcsöt inkább autóból szokás kínálni: megérkeznek a friss áruval, lenyitják az egyik oldalát, és már ott is a sok finomság. „Vége a régi világnak” – állítják az ott élők, és bár nem tapasztaltuk azt meg, tudjuk más, saját élményekből, hogy ahova beteszi lábát a pénz, a nyerészkedés, a régebb oly nagyon áhított fejlesztés – bizony kő kövön nem marad. Nem kell ma már háború ahhoz, hogy lerombolják a régit, a hagyományt, a hitet – elég hozzá a globalizáció és a divatos haladás. Tény, hogy mindenfelé hatalmas darukat, kezdődő vagy folyó építkezéseket láttunk, amelyek tarkábbá tették az amúgy sem egységes képet. A foghíjas utcakép, amelyen gyakran megférnek a szép, régi házak a málló falú, közel-keletet idéző kockaépületekkel, az elhanyagolt, gazos telkek a meg-megjelenő üvegcsodákkal, ismerősen köszönt rám. Mint ahogyan a végtelen piszok is csak annyiban tűnt föl, hogy nem erre számítottam. Nem így az útitársaimnak, akik mindegyre sápítoztak az utcán szétszórt dobozok, papírok, csomagolóanyagok, ételmaradékok között járva, és cöcögtetve vagy méltatlankodva kérdezték, hogyan lehet itt élni és mit szólok hozzá? Mire kissé kajánul válaszoltam, hogy nem szándékozom itt élni, ezért a kosz az itteniek dolga, én csak megismerni szeretném az életüket, a kultúrájukat és a szépségeiket. Szerencsére, sikerült is a legfontosabbakat megtapasztalni, ami szintén érdekes történet. Mert hát Máltának is van múltja, nemcsak a lovagi és keresztényi, ami engem izgatott, hanem ősi, az első, ki tudja honnan megjelenő őslakók és újonnan jöttek keveredésének az idejéből, amelyről egyre többet tudnak meg, és ezért egyre többet írnak is róla, meg fedeznek fel belőle. Megalitikus – azaz hatalmas kövekből álló – „történelem előtti”, vagyis újkőkorszakbeli templomokról van szó, meg az útról, amelyen valószínűleg ezeket a hatalmas köveket szállították. Mostani tudásunk alapján ezek a világ első tervezett, valószínűleg kultikus épületei: i. e. 3600 és 2500 között készültek. Vagyis nagyjából akkor fejezhették be őket, amikor Stonehenge köveit elkezdték hordani. Hasonló emlékek Gozó szigetén is találhatók, a Ggantija (ejtsd: Gdzsantija), azokat is megnéztük, de Málta kistestvére inkább hangulatáért meg az egykori Kék-ablakért vált ismertté és keresetté. Ez egy érdekes sziklakar volt, amely a parttal egy ablakot zárt közre: ez sajnos tavaly, egy vihar alkalmával egyszerűen összedőlt. Azért elmentünk oda emlékezni és megcsodálni azt a páratlanul szép kékséget, amely arrafelé a Földközi-tengert sok helyütt jellemzi.


Természetesen Tarxien (ejtsd: Tarsen) sem maradt ki utunkból. Bolyongtunk a nem olyan régen szabadalmazott, hatalmas, kifeszített ponyvák védelmében meghúzódó maradványok között, amelyekbe belelátni a templomokat – ötöt számoltam össze – nem egyszerű feladat. Persze valószínűleg az én hozzáállásommal is baj van, csakúgy, mint Görögországban, ahol a romokat szintén romoknak, illetve a néhány kőből kirakott körvonalakat gyenge jelzéseknek és nem valódi épületeknek éltem meg. Azt hiszem, van nekem fantáziám, de azt másra használom. Ha már a múltat konkrétan keresem, akkor szeretem a kézzelfogható emlékeket felfedezni. Szerencsére arra is volt lehetőség. Igaz, nem egész épületeket, de jellgzetes részleteket, a megtalált faldarabokat, amelyekre szép díszítőelemeket faragtak és jó néhány szobrot is megcsodálhattam a főváros Régészeti Múzeumában. Ez a kis méretű, a szó minden értelmében kis méretű intézmény, amit én úgy fordítottam le, hogy emberléptékű kiállítás, talán többek között épp ezért nekem igazi élmény volt. Körülbelül olyan, mint a nápolyi meg az ankarai hasonló jellegű múzeumok. Igen, ismétlem, bár lényeges mennyiségi és bizonyos értelemben – de csak bizonyos értelemben – minőségi különbségek is vannak közöttük, hisz a két utóbbi rendkívül gazdag és sokrétű leleteket vonultat föl, mégis a hatás, az élmény hasonló volt. Már az épület, amelyben elhelyezték is fontos, hisz az Auberge de Provence-ról, a provanszál lovagok szálláshelyéről van szó, melyet 1571-ben (máshol 1574-et írnak) emeltek, és Nagy Szalonja mai napig őrzi csodálatos festett falait és mennyezetét. Ott járva érdekes, valószínűleg a szakemberek által megmagyarázott, de nekem ismeretlen okú ellentmondást is tapasztaltam. Míg az ősi építkezés jókora kövekből állt, bár azért el kell mondanom, hogy láttunk ott bőven téglányi kövekből emelt falakat is, addig a szobraik és egyéb tárgyaik igen kicsinyek és finoman megmunkáltak voltak. Igen sok kis figura sorakozik a polcokon, meg egy aprócska, mindössze 5 cm (!) magas makettet is találtak, amely magyarázatot adott a fel nem lelt tetőszerkezetre. És nagyon sok nőszobor – feltételezetten az anyaság meg a termékenység szimbólumai – került elő, közöttük nagyobbak is, persze hol fej, hol láb nélkül, de azért megmutatják a korabeli ábrázolás jellegzetességeit: gömbölyded, zárt karú, magába forduló alakokat láttam. Meg halakat, spirált, vadakat ábrázoló rajzokat és egy 73 cm magas, különösen kidolgozott, középen az élet fáját ábrázoló oltárt. De a legcsodálatosabb kis figurájuk a Máltai Vénusz néven méltán elhíresült Alvó Hölgy, a maga 7 cm magasságával és 12 centiméteres hosszával. A jobb oldalán fekvő hölgy igen dundi bájakkal rendelkezik. A finom, de elmosódott arcot duzzadó meztelen felkar keretezi, mely finom kacsóban végződik, magasra domborodó, húsos csipőjét mintás, enyhén redőzötten végződő szoknya takarja, alóla aprócska lábak bújnak elő, sajnos letört lábfejjel. Csodaszép.

Albert Ildikó

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.