Epika

363

A napokban hagyta el a nyomdát Dézsi Zoltán legújabb kötete, a Hűség és hűtlenség című regény az Erdélyi Református Egyházkerület kiadásában jelent meg. A regényfolyam első kötetét Burján Emil ismerteti.

Vérbeli epika. Elemezhetetlen etika, jellemrajz, cselekmény, vidékleírás (Mezőség, Székelyföld, Moldova), környezetrajz, korrajz (’89 előtti és utáni valóság) szempontjából, mert mindezek olyan szintézise, amelyek közül bármelyik összetevő átsimul a társaivá, azokért van és viszont. Emiatt hiányzik az arisztotelészi fordulat a történésekből, mellékmondatokba tömörül, mégis több, mint a következő hegeli követelmény a mondatok erővonalai­ról: „Mégpedig mindig két irányban, mind az egyéni esemény, mind pedig egy általános állapot irányában a nemzeti és egyéb valóságon belül. E szellemi tartalomra vonatkozóan végül nem csupán a külső történés kap ábrázolást, hanem éppúgy a belső érzéseknek, a céloknak és szándékoknak, a jogos és jogtalan egyéni cselekvés ábrázolásának is tudatossá kell válnia bennünk.” Lapról lapra meglepnek a nem bravúrosnak szánt bravúros mondatok az egyenletesen hömpölygő eseményekben. (Stíluspartizánoknak, Szézám, nyílj meg!) Ül valaki a Maros partján az áramló víztükör mulandóságát szemlélve és mesél-tollbamond a pecabot száz oldalakon át azonos regiszteren, vagy átülve az idő örökmozgó szekerére lassítgat a történelem hajtűkanyarainál. Lényegláttató tanárunk, Bretter György állt be az Arisztotelész–Hegel sorba: „Az író a dolgok és emberek milyenségét mondja, anélkül, hogy erről beszélne. Éppen ezért itt figyelhetjük meg legjobban az irodalmi nyelv egyik sejtett paradoxonát: ha egy nyelvi szituációban a mondatok a szituáció kifejezői, illetve a mondat maga a szituáció funkciója, akkor a szavak egyféle típusát képes csupán ellentmondásmentesen felhasználni. Így a szó többé nem valamiféle külső tárgyra való rámutatás eszköze, hanem a nyelvi szituáció kifejezője, és értelme is csak annyiban van, amennyiben kifejezi azt. Az író csak a nyelvi szituációt választja meg, fantáziájának azon túl nincs dolga. A klasszikus prózában, amelyben az írónak állandóan új helyzetet kellett teremtenie, hogy a hősök ismét és újra kipróbálják saját jellemüket, és a spontán cselekvés ártatlanságából eljussanak az öntudatos én önálló, tehát
helyzetteremtő
állapotába, a szó sohasem mondott valamit önmagáért, hanem kifejezte a helyzetet, leírta azokat az érzéki alakulatokat, amelyek között a jellem mint külső és cselekvő én megnyilvánulhatott, a szó törvénye háttérben maradt, és az író világlátásának szolgálójaként a rámutatás eszköze volt.” „A szavak egymás mellett állnak, mert nem választja el őket a mást leírás kényszere: minden olyan egyszerű, hogy döbbenten fedezzük fel a szavak határtalan rejtelmeit. Pedig nem történik semmi: a szavak történnek.” Hogy ez a nem-leíró nyelvezet regényt szüljön, a szerzői psziché következetes szűrőjére van szükség, aminek folyománya a stílus újító, tartalomsugallta saját beszédmóddal való valóság-modellezése. Az jut át a szűrőn a szereplők szubjektivitásából és az objektív tényállásokból, ami egyben fényt vet az elő- és utókörülményekre meg a kor változásaira. Például: Úgy sietnek a városiak, hogy az Adjon Isten sem éri utol. Annyi csupán a leírás, amennyi átvezetés kell a remek mondattömbök között. Remekíró: Dézsi Zoltán; regényének címe: Hűség és hűtlenség; első kötet, 360 oldal; az Erdélyi Református Egyházkerület kiadása, Kolozsvár, 2018.
Félretéve az összegező tudóskodást, hadd folytassam elemzéssel és Arisztotelésszel, aki szerint általános követelmény a fordulat: szerencséből szerencsétlenségbe vagy fordított sorrendben. Rendhagyó változatukként jelentkeznek a regényben, idézek egy bekezdésnyi példát: „Erről jut eszembe az egykor szomszédunkban lakó Pista bá esete. Mesélik, hogy négy év hadifogság után jött haza. Nagy volt az öröm. Nem sok idő jutott az ünneplésre, hamar dologra szorította az élet. Ezzel sem lett volna baj, csakhogy az asszony erősen parancsolóra fogta. Pista bá tűrte, amíg tűrte, aztán egyszer megszólalt: Józéfa, lelkem, hazajöttem a fogságból. Az asszony meglepődve kérdezte: És ezt miért mondja? Azért, felelte, mert megtörténhetett volna, hogy nem…” Fordulat nélküli fordulat, ha ki akarom elemezni, levegőben fenn­akadt dilemma. Felfüggesztett megoldás. Szinte minden bekezdés vége kap ilyen hangsúlyt. Esetenként akár ilyesmivel indulhat a bekezdés is: „A fundamentum rég kiszáradt, a két macska úgy napozott rajta, hogy a verebek lepisilték.” Ez is fordulattalan fordulat. Vagy van (két) visszatekintő fordulat: „A ház a rátapadt idő komorságával dacolva meleget sugároz, a tornác barátságosan tárja felém ölelő karját. Gyönyörködve szalad tekintetem a barnára pirult szarufavégeken. Olyanok, mint az élet égre vetített zongorabillentyűi, fölöttük szürke zsindelysorok írnak pentaton dallamot, Bartók lelkének éltető kottái.” – ”Az öreg busz is jókedvűen rázta magát, mi meg úgy integettünk egymásnak, mintha most következne, ami elmúlt.” Minden bekezdés sűrített novellakivonat, tömöríthetetlen megfogalmazás: „Ezeket egy kaptafára húzták, ráncban összefutó szúrós tekintet, megfejthetetlen mosoly és sziklából csepegő szavak. Körülbelül így: jöttem. Gergely bő válasza: vártunk.” Annyi jellemzés van bennük, amennyi a cselekményvázhoz kell és viszont, a szerző „fantáziájának azon túl nincs dolga”. Nem értékel, nem tesz hozzá indulati elemet, nem didaktikus. Távolságtartó. A megszerkesztett dilemma a történésé, a szerzőé és az olvasóé, aminek „tudatossá kell válnia”. Szerzői invenció a sok-sok lecsupaszított novellakivonat, ahogyan az is, miként áramlanak-szüremlenek át egymásba, csobognak tovább. Modellezik a mondanivaló külső-belső együttesét, élményközelség és távlatsejtetés szintéziseként. Mi a modell? Valamilyen valóságtartomány összefüggéseinek univerzális általánosítása, a modern tudomány „Szézám, nyílj meg”-je. A kibernetikai rendszer, Norbert Wiener információelmélete voltaképpen szintén univerzális modell, mely a világ meghatározott összefüggéseit információvá absztrahálja, általa programoz, hogy azután a konkrét tárgy adatainak behelyettesítésével fejtse fel a világ egyes eseteinek titkait. Koronként a valóság mása is megmásul. Napjainkban például sűrűn jelenik meg modellezés képében: valamely spekulatív képlet egyetemességében, amely deduktív erejével sugározza igazát tudományban az egyedi, művészetben a különös ismeretlenre.
Szinte teljesen nélkülözi a párbeszédeket a mű, olvasván saját világlátásunkkal kerülünk szembe.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.