Engedj el!

120

A Kalot olvasóklub havonta egy-egy kötetet ajánl olvasásra. Kazuo Ishiguro: Ne engedj el… című kötetét Orbán Zsuzsa ismerteti.

„Oda akartam szaladni hozzá, de a lábam beleragadt a sárba. Őt is béklyózta a sár, mert egyszer, amikor nagyot rúgott, elcsúszott, és kizuhant a látóteremből a sötétségbe. De az összefüggéstelen káromkodást sem hagyta abba egy pillanatra sem, és épp akkor sikerült odaérnem hozzá, amikor feltápászkodott. A holdfényben futólag megláttam dühtől eltorzult, csupa sár arcát, aztán elkaptam hadonászó karját és leszorítottam. Le akart rázni, de én szorosan fogtam, míg végül abbahagyta az üvöltözést, és éreztem, hogy lassan elszáll belőle az ádáz indulat. Akkor vettem észre, hogy ő is körém fonta a karját. Így álltunk ott a mező végtelenségében, úgy éreztük, egy örökkévalóságig, szótlanul, egymásba kapaszkodva, míg ruhánkat tépte a vadul süvítő szél, és egy pillanatig úgy tűnt, azért kapaszkodunk egymásba, mert különben elsodorna bennünket, bele az éjszakába.”
(részlet a regényből)

Ezzel a fajta megkapaszkodással, el nem szakadással, sárban maradással, széllel szemben, tragikusan állnak a regény hősei, és várják, hogy harmincéves koruk körül átessenek a harmadik, negyedik adományozásukon, amit nyilvánvalóan már nem élhetnek túl, hiszen nincs az embernek olyan sok létfontosságú szerve, amit donorként adhat.
A regény utópisztikus alapkoncepciója az, hogy Angliában vannak olyan közösségek, ahol donorok élnek, akiket kizárólag azért hoztak létre, hogy a megfelelő ideig „tárolják” az ember legfontosabb szerveit, így szükség esetén, legkésőbb a harmincas éveik végéig, odaadományozhassák ezeket, szerre, műtétek segítségével, míg ki nem „ürülnek” és életképtelenné nem válnak. A regény látszólagos kérdése az, hogy vajon emberek-e ők: érző, gondolkodó, lélekkel rendelkező egyének, vagy csupán szervekkel rendelkező egyedek. Az egyik donor, Kathy, szubjektív és belső elbeszélői nézőpontja miatt az olvasó számára ez nem kérdés: iskolába járnak, tinédzser drámákat élnek meg, szerelmesek lesznek, szeretkeznek, majd kikerülnek a világba, illetve kinnebb kerülnek, ugyanis soha eszükbe sem jut elhagyni azokat a közösségeket, azt a struktúrát, amiben nevelték őket, igaz, ez a nevelés nagyon következetes és módszeres az esetükben.
Nekem egyetlen kérdés motoszkált a fejemben a regény olvasása közben: miért nem szöknek meg, szívódnak fel, lesznek öngyilkosok ezek a szereplők, ha kiskoruktól fogva tudják, hogy mi a szerepük az életben: 30 évesen meghalnak, miután már átestek két-három fájdalmas és maradandó károsodást okozó műtéten, és semmilyen módon nem kerülhetik el sorsukat. Miért rajzolnak, tanulnak, írják a dolgozatukat, vállalnak munkát, lesznek szerelmesek, ha tudják milyen lesz a vég. Mellbevágó volt számomra, amikor rájöttem, hogy mi is pont ugyanezt tesszük, annyi különbséggel, hogy nem tudjuk pontosan halálunk pillanatát és módját.
Ez a regény az én olvasatomban nem disztópikus és nem a klónozásról szól, hanem arról, hogy mennyire szeretünk kötődni, kapaszkodni mindahhoz, amit tanítottak nekünk, amiben felnőttünk, amit normálisnak találunk és biztonságosnak. Mélyen egzisztencialista regény a Ne engedj el… Mi értelme van bárminek, ha tudjuk, hogy egyszer meg fogunk halni.
Kathy, Ruth és Tommy mi vagyunk. A világértésük és meg nem értéseik a sajátjaink. A tabuik ismerősek, félelmeik még inkább. Szerelmük leginkább. Ragaszkodásuk és elengedésük is. Vagy elengedni képtelenségük.
Szerettem olvasni ezt a regényt. Nem bonyolult, nem posztmodern, nem többsíkú, de gyomorszájon vág a maga minimalista módján.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek