Én nem akarok néger lenni!

106

Mostanában már nem illik így nevezni színes bőrű felebarátainkat. A „nigger” mögötti jelentést pejoratívnak érezzük, és az is, ha úgy vesszük, kirekesztő bélyeg. Mondjuk – úgy ötven évvel ezelőtt – nem így volt még. Nálunk, a létezett átkos rendszerben sem, igényes környezetben lehetett mondani, irodalmi alkotásban nyugodtan le lehetett írni, a közbeszédben pedig egyértelműnek tartottuk, hogy a néger, az néger. Úgy volt, hogy a „színes”, hogy a „negró”, az fekete. A fehér ember, meg fehér. Azaz sápadt arcú.
Szőcs Kálmán (1942–1973) költő így ír a Négernek lenni című versében: „Négernek lenni ott, ahol / Az éj, a mély, a félelem dalol, / Ahol szeretni tudnánk mindörökké…”, de az a „négerség”, amelyet a versben érint, az egy tengerentúli állapot, ottani, amerikai probléma, s tulajdonképpen szimpátiát, sorsközösséget kívánt kifejezni a polgárjogi mozgalommal, amelyet az egykor rabszolgaként behurcoltak utódai és az egyenrangúság angolszász és világos bőrű aktivistái folytattak a „fehérek elől, feketék hátul” beidegződései ellen. Abban az államban, amely valóban demokratikus elvek mentén jött létre, s úgy hányta le magáról a brit korona alkotmányos középkorát, hogy létrehozott földi paradicsomában másodrendű volt az igavonóként és háztartási gépként kezelt afroamerikai réteg, az őslakos indián pedig valami harmadik, alantassá koszlott kaszt, amely nem nyert bebocsáttatást abba a civilizációba. Furcsa volt a fehér migráns-isten, az evangélium meg alig-alig befogadható. A feketék ezért álmodták négerré ott a Szűzanyát.
Ma már azonban nem ilyen megközelítésben figyelem a „négerséget”.
Borzolja a kedélyeimet, hogy az újprotestáns egyházak brosúrái a majdani boldog jövőben, pálma- és páfrányfák alatt, szelíd vadak közt – van ott nyúl, fácán, őz, medve, krokodil, elefánt és aranyhal is egyazon kupacban – ábrázolják a jövő emberét, aki mintha minden korábbi rassz jegyeit magán hordaná…
Kissé afroamerikai, kissé kaukázusi, esetleg mongoloid vonásokat vélek látni egy-egy callcenter dolgozójának arcán, ha arra kényszerülök, hogy videotelefonos távsegítséget kérjek valamely szolgáltatótól. A megtért és meghódított, önnön arcától megfosztott emberé a jövő. Eleve ilyen kevert embertípusokat látni azokon a hirdetéseken is, amelyek a remélt szép, új és jó holnapban ábrázolják a majdani felhasználókat globális szinten. Úgy látszik, hogy biztos üzlet a globalizálás. A nagy cégek már eleve úgy gondolnak a holnapra, hogy azt az emberképet vetítik elénk, akivé/amivé klienseiket változtatnák. Nem teremtenek, és nem nevelnek, hanem átformálnak, egyszerűsítenek, hogy tudják, kivel van/lesz dolguk, és mint kliensek mit szeretnénk. Olcsót vásárolva, de folyton és biztosan. A pelenkától a szemfedélig.
Jó lenne valahogy ne vennem részt ebben a játékban. Még akkor sem, ha ezáltal lemaradok egy járműről. Még akkor sem, ha „szegényebb” leszek a jövő végkiárusításakor. Még akkor sem, ha holnapra úgy marad az arcom, ha olyan lesz, s a régi módi, a hazai fellelhető lesz itt-ott, s biztos emléke megmarad az unokák vonásain. Még akkor sem, ha egyéb rasszok génrajza nem hagy nyomot majd a maszkulin székelyeken, hol árnyalattal több a férfi olykor, s nem jut annyi, mint kellene, bár tartósan egy nő az ember fiára, gyermekére.
Hadd ne legyek néger, egy kicsit sem, még akkor sem, ha úgy olcsó minden, és megvásárolható és megtért/megtört embereket üdvözítő módon működik a bolt.

Simó Márton

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek