Emlék

76

Aknay János Kossuth-díjas képzőművész alkotásaiból nyílik kiállítás ma délután 6 órakor
Csíkszeredában, a Petőfi u. 4. sz. alatt található Új Kriterion Galériában. Az Emlék című tárlatot Novotny Tihamér művészeti író nyitja meg. Az alábbiakban ő méltatja az alkotót és műveit.

x_aknay_portre_eles_SZ

I. Aknay János „szentháromsága”

Nyíregyházán születni, Debrecenből elindulni, Budapesten érettségizni, Szentendrén megtelepedni, Kossuth-díjasként révbe érni. Íme egy életpálya sorsgrafikonja hely- és minőségspecifikus stációk mellérendelései által röviden összehúzva. De mivel minden egyes révhez jutás az úton járás újabb és újabb átkelőhelyét jelenti – mert amint az ókori bölcs mondá: az ember nem léphet kétszer ugyanabba a folyóba –, úgy valószínű, hogy Aknay János élet- és művészetvonala sem fordítható vissza és ismételhető meg, sőt bizonyosan nem ezen a hangsúlyos díj-ponton szakadt meg.
Nem, hiszen az ő egyszeri és egyedi fátumszemélyisége már igen korán, a Szent Iván című önarcképén, 1964-ben felmutattatott, s tart egyfonalúan máig. Tudniillik ezen a tábláján testesül és előlegeződik meg először az a később teljesülő ikonikussága, amely a színmezős síkszerűségek figurális és absztrakt motívumain keresztül nyit majd örökké újrapingált ablakot a szentségességek és transzcendenciák világára. E festményén még Szentendre nélkül, de együtt áll már Aknay végzetének (művészsorsának) minden látható és láthatatlan, külső és belső alapeleme. Nevezetesen a rovásírással felrótt ortodox Szent Iván, azaz a katolikusoknál a szárnyakkal elképzelt angyali (Keresztelő) Szent János mint a magára vett névszuggesztió „épületes” predesztinációja – aki nem mellesleg Szent Ivánként a korán elhunyt gyermekek pártfogója is egyben –, vagyis a rovás, az ikon és a síkkonstrukció. Tudniillik később a festők és az ortodox ikonok városába történő költözése csak felerősítette, majd fraktálszerű világfává növelte benne a szívében, lelkében és képzeletében megfogant, korán bimbózásnak indult szakrális hajlamot és hangulatot. Így az életszentség nevében és hevében angyal- és emberbáb-lényei köré, mellé és mögé szerveződtek, gyűltek, sereglettek és szerkesztődtek a Duna-parti település sok ezer éves kulisszatitkai. Majd kislánya váratlan eltávozása absztrakt enigmákká, valóságos angyaljárássá változtatta festményein a kisváros ablakszárnyaira rótt rovásjeleit.
Aknay János „szentháromsága” tehát ettől az időtől kezdve él, alakul, virul és rezeg. Egyrészt az „ő Szentendréjének” álmokban járó, égi fényekben fürdő és túlontúli árnyakba, emlékekbe mártózó síkintarziás, szerkezetes építmény-díszletei; másrészt éteri angyal- és emberikonjai, ikonféleségei; harmadrészt „Krisztusai” és Szentjei által oszcillálódik egy végtelenül gazdag, egyszerre ultramodern és ókonzervatív formavilágú bennünket delejező szakrális egésszé. Kép-univerzuma tehát, akár egy tökéletes animáció: átlelkesült állóképek néma mozijaként előttünk pereg és sziporkázik.

II. Aknay János szakrális képarchitektúrája

A művészettörténet-írás számon tart egy rendkívül fontos levelet, amelyet Kassák Lajos címzett Hevesy Ivánnak 1921-ben, s amelyben először fogalmazta meg a képarchitektúráról szóló igen pontos és szabatos nézeteit. A kiemelésem így szól tőle: „a síkból kifelé akarok építeni a térbe. Ezzel az eddigi (a kubistákat is beleértve) festészettel ellenkező álláspontra helyezkedtem, nem hazudok bele perspektívát a síkba, hanem formáimmal és színeimmel belelépek a sík előtt levő természetes térbe. (…) A kép többé nem illuzórikus, hanem minden porcikájában reális valóság.” – S ehhez most tegyük hozzá, hogy az Aknay János-féle síkkonstruktivista képarchitektúra nemcsak reális, de szakrális és szürreális valóság is egyben. Szakrális, mert a szó szoros értelmében vett épületes témáinak mértani színmezői valóságfeletti templomokká, tornyokká, házfalakká, s bennük ajtóvá–kapuvá–ablakká állnak össze. Emlékkép-kaleidoszkópjának mindig más és más építményben kikristályosodó geometrikus elemi rendszere: a szent csendtranszcendencia érzésének egyszerű, mégis ünnepi csodája. Festett architektúrájának látszólag öncélú játékában, tiszta derűjében és világi mosolyában, szomorkás áhítatában és magába forduló drámájában ó- és újszövetségi reminiszcenciák kelnek életre. Mert a templom, a ház, a torony, az ablak, a kapu és az ajtó szimbolikáján keresztül az ég találkozik a földdel. „Az ég a trónusom, és a föld a lábam zsámolya” – mondja az ószövetségi kép tulajdonosa, s a templom, a ház, a torony valóban Isten lakóhelye lett. Mint ahogy az antropogén ház, templom és torony a hívő jelképévé vált, akiben ott lakik a fennebbvaló Isten. Ugyanis az Isten temploma, háza, tornya maga az ember, amelynek építésekor „kalapács és véső nem hallatszott”. És ha nem így volna is, az Aknay-féle Emlék házakon, tornyokon és templomokon – átjáróként az emberi és a mennyei világ között – rendszerint ott az ajtó, a kapu és az ablak. „Én vagyok a kapu. Aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár, és legelőt talál” – üzeni, sugallja e házak építője. És ha másképp volna is, annyi bizonyos, hogy Aknay János képarchitektúrájának diagonálisai mentén jól látható módon megosztva árad szét ránk a megváltó kegyelem égi fénye és költözik lelkünkbe, a magunk választotta sötét szenvedés árnyékvilága.

 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.