2020, december 2, szerda.
custom_html_banner1

Hirdetés

„Eltelt minden nehézség…”

Nehéz és szegénységben töltött gyermekkor sok munkával, háború, fogság, kollektivizálás – annyi embert próbáló időszak volt a gyergyócsomafalvi Madarász Lajos életében, amit a huszonegyedik század emberének tartogatott a történelem, hogy elképzelni is nehéz. Mindezek ellenére a 96. évét nemsokára betöltő Lajos bácsi mosollyal fogad, amikor meglátogatom otthonában, és megtisztel azzal, hogy hosszasan mesél életének fontos állomásairól. Nem szomorúan vagy sajnálkozva, inkább afféle józan beletörődéssel, a sors akaratának elfogadásával és az élet iránti tisztelettel.

Madarász Lajos ünnepi viseletben, 1942

Megkopott, régi osztályképen 63 első osztályos gyermek: 1930-ban ennyien indultak iskolába Gyergyó­csomafalván. Közöttük Madarász Lajos, aki ma már egyetlen képviselője ennek a korosztálynak a faluban. Hugával, Annával ugyanúgy részük volt a mindennapi munkában a mezőn és az állatok körül, mint akkoriban a legtöbb gyermeknek.
– A mostani gyermekek urak ahhoz képest, amilyenek mi voltunk – mondja Lajos bácsi és visszaemlékezik a lopott alma ízére, a Maros-híd alatti borvízforrás vizére és a kenyérre, ami még szárazon is értékes ennivalónak számított. – Sok volt a nehézség, de nem is követeltünk semmit: az elsőáldozás, bérmálás sem volt különösebben nagy ünnep itthon a családban. Elsőáldozásra Ágoston János adott lisztet, abból a szülők a kalácsot megsütötték, tejet mindenki vitt, áldozás után megittuk és ennyi volt az ünnep.

A napi ételük a puliszka volt tejjel és íróval, vajat is házilag készítettek. Kenyeret sütött mindenki, hetente egyszer a családnak. Ha kemény volt már, tárkonyos-fokhagymás levest főztek, és abba beleaprították – mondja. Megjegyzi: ezelőtt sem a kutya, sem a macska nem evett kenyeret. Lajos bácsi nem szépíti az emlékeit, hiszen a megpróbáltatások minden későbbi élethelyzethez hozzáedzették.
– A Maros-parti, felekezeti iskolába jártam, egy öreg kántortanítónk volt. Első osztályban megtanított írni, olvasni, számolni egytől százig. Szombaton is tanítás volt, és délutánonként is. Az állami iskola román volt a faluban, csakhogy nem volt meg a létszám… bejöttek a Maros-parti iskolába, minket megtizedeltek, és akiket kiválasztottak, másnaptól románul kellett tanuljanak. Hál’ istennek én nem voltam közöttük.
Akkoriban hét osztály volt a kötelező, és a további taníttatásra a legtöbb családnak nem volt anyagi lehetősége. A megélhetésért „sötéttől sötétig” dolgoztak a mezőn, s az édesapát 1940 júniusában román katonai munkaszolgálatra vitték. A 17 éves fiatal fiú a családfő szerepét vette át, és ma is büszkén meséli: 1940 szeptemberére, mire bejöttek a magyarok, a kaszálás és az aratás is el volt végezve.

Naplójegyzetek a fogságból
Beszélgetésünk közben régi fényképek és iratok közül vékony füzetecske kerül elő, első oldalára gyöngybetűkkel írva: „A könyv megtalálója legyen szíves erre a címre hazaküldeni: Madarász Márton Gyergyócsomafalva, Fő út 90. szám, Csík vármegye, Erdély, Magyarország. A megtalálója, ha csak szerit teheti, küldje el, mert a Jóisten megfizeti, hogyha megnyugtassa a szülőket az elveszett fiúról, aki életét adta a magyar hazáért. 1945. január 28., Németország.”
A megsárgult füzet végül gazdája társaságában ért haza nem is olyan hosszú távollét után, de az átélt megpróbáltatások örök nyomot hagytak Madarász Lajos életében.
Maroshévíztől Esztergomig gyalogoltak 1944 augusztusában, ott tették vagonra, és vitték Szentgotthárdra, majd december elején Németországba.
„1944. december 22-én esküdtünk fel Magyarország ideiglenes kormányzóhelyettesére. Kiosztották a karácsonyi csomagot és eszembe jutott az otthoni ünnepség. És hogy milyen karácsonyokat töltöttem odahaza, és most milyent kell tölteni… de Istenben bízva valamikor hazamegyek, de ha meghalok, majd a fényes menyországban a nagy feltámadáskor büszkén állunk oda, mert életünket áldoztuk a drága magyar hazánkért, mert nem akartuk, hogy idegen uralom alatt legyen. – Meseritz, 1945, Madarász Lajos honvéd”
Annak ellenére, hogy megsebesült a fronton, Madarász Lajos még abban az évben négy csomafalvi és két alfalvi társával, három hétig tartó utazás után hazaérkezett szülőfalujába. A háború utáni évek a semmiből való újrakezdéssel és a családalapítással teltek. 1951-ben megnősült, két gyermekük született, akiket feleségével, Rózával együtt nevelt fel.

A jelenben lenni
Lajos bácsi harmincöt éve él özvegységben, három unokája és egy dédunokája van, akiknek gyakran mesél arról a közel egy évszázadról, amelyet megélt. Az oldalába fúródott golyószilánkok, a sebesülés helye naponta emlékeztetik a háborúra, de ő ennek ellenére a jelenben él. Mindennap elolvassa a Hargita Népét, és az unokák által ajándékozott könyveket, hogy „teljen az idő”; elvégzi a házimunkát, és kapcsolatot tart szeretteivel. Évei, emlékei és derűje ajándék mindenkinek, aki ismeri.
Isten éltesse közelgő születésnapja alkalmából!

Boncina-Székely Szidónia

Kapcsolódó cikkek:

14,238RajongókTetszik
0FeliratkozóFeliratkozás

Legfrissebb