Elsodorva

246

Az idősebbek lemondással, reménytelenül, a középkorúak elszántan, keményen, a fiatalok dacosan, reménnyel teli néznek a fényképezőgép lencséjébe. Úgy döntöttek, mennek. Kiköltöznek. Hivatalosan „repatriálnak”, vagyis kitelepedési kérelmükkel a repatriáló bizottságokhoz fordulnak, de ők dehogyis a szó jelentése által sugallt régi hazába költöznek vissza, hanem otthont keresnek, s közben elhagyják otthonukat. Nincs ennél nehezebb döntés: a szülőföldjük és a hazájuk között kell dönteniük. A családfők többnyire esküt tettek a magyar államra hivatalnokként, állami alkalmazottként – és a magyar állam határa a hibájukon kívül módosult… Nem esküdtek fel az új impériumra, s önként vagy kényszerből, a fenyegetettség, a létbizonytalanság hatására, vagy mert már a család, a rokonság nagy része átköltözött/elmenekült, elkótyavetyéltek mindent, és vagonokban laktak évekig…
Egy repatriáló kislánya az 1920-as években azt kérdezte: most akkor sehol nincs hazánk? Ki tudott akkor elég okos lenni? Aki ment? Aki maradt? Ki tud ma elég okos lenni?
Tudhatjuk, hogy mit érzett egy polgármester, amikor felszólították, hogy 48 órán belül hagyja el szeretett váro­sát? Mit érzett egy szülő, aki beleegyezett egyetemista fia távozásába, vállalva, hogy az soha nem tér vissza Romániába? Ahány család, annyi válasz. Ahány személy, annyi történet.
A trianoni békeszerződés aláírása után az 1918–19-ben kiköltözöttek, elmenekültek esetleges visszatérése is nehéz volt, „levegőben lógó állampolgárok”, hontalanok lettek. Ugyanakkortól az itthon maradottak elvesztették magyar állampolgárságukat és az új állam polgárai lettek, de a békeszerződés magába foglalta az optálás jogát is, és egy évig lehetőséget adott a felnőttkorú lakosok számára a régi állampolgárságuk fenntartásának igénylésére. Csakhogy az optálók egy éven belül kötelesek voltak áttenni lakhelyüket a választott hazába, s bár a határidőt többször is meghosszabbították, egyszer mégis lejárt…
Bonyolult ügyek, bonyolult rendelkezések, összetett döntések. Talán nincs székelyföldi család, amelyben fel nem merült a századok folyamán a menni vagy maradni kérdése, de voltak ciklusok, időszakok, amikor az adott történelmi helyzet, az áramlat, netán a divat százakat, ezreket sodort magával.
Amikor levéltári kutatásaim során szembenéztem velük, láttam a fényképeiket az útlevélkéréshez vagy a repatriálási kérelemhez csatolva, láttam szemükben a kérdést, a holnap bizonytalanságát, az önnön reménytelenségüket, s a bizakodást, hogy majd gyermekeiknek jobb lesz. Vajon valóban jobb lett? Meggyökereztek egy új hazában, vagy továbbsodorta őket a szél? Mit tudnak eleikről az utódok? Visszatalálnak a gyökerekhez kilencven-száz év után a leszármazottak? Érdekli őket egyáltalán? Többek között ezekre a kérdésekre is keresem a választ a Csíkvármegye és összeomlás című sorozatom egyes részeiben. Úgy tűnik, hogy a múltról szól mindez. Vagy mégsem?

Daczó Katalin 

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek