Első nap az iskolában

615

Nem így képzeltem. Annyiszor lejátszottam magamban a napot, amikor végre ismét kinyitnak az iskolák, élettel telnek meg az épületek, termek, udvarok, találkozhatom diákjaimmal, kollégáimmal és folytatjuk, ahol abbahagytuk. Naiv voltam és túl optimista, én azt hittem, minden olyan lesz, mint volt.
Hát nem olyan. Először is a diákok nagyobb részével ebben a tanévben már nem találkozhatunk, mint köztudott, csak az általános és középiskolák végzősei, a nyolcadikosok és tizenkettedikesek járhatnak be két hétig iskoláikba, felkészítőre. A többiekkel marad az online, a telefonos kommunikáció, és az, ha esetleg összefutunk a városban és válthatunk néhány közvetlen emberi szót. A bejárókat pedig nálunk például tízes csoportokra osztották, szerre, egymással alig érintkezve járnak be az órákra. Csend, néhány maszkos felnőtt és gyermek (bevallom, nekem időnként gondjaim támadnak a maszkosok felismerésével) fogadott tegnap, azaz nem is, először egy teljes orvosi felszerelésbe öltözött asszisztensnő, aki megmérte a lázam. Innentől úgy éreztem magam, mint patkány a problémadobozban: itt a bejárat, itt vannak a padlóra ragasztott nyilak, csak erre mehetek, csak ennyire léphetek közel, és csak itt mehetek ki. Vajon, ha eltévesztem, kezdenem kell elölről? Úgy megnyomtam volna azt a bizonyos képzeletbeli pedált, ami elsöpörné ezt az egész koronás koreográfiát, eszközeivel, tartozékaival, rituáléival, szabályaival együtt!
Az iskola szaladgáló, nevetgélő hangos gyermekek nélkül egy rideg, funkciótlan hodály. A bútoroknak semmi értelmük, a tanár a tanáriban a megszokott iskolai zaj, a diákok nélkül szerepvesztett embernek tűnik. Valahogy senki és semmi nem olyan, amilyen lenni szokott. Hátha még sokan átérezték ennek a helyzetnek az abszurditását és végre megértik: a gyerekek, a tanítványaink adnak energiát, értelmet és célt az egésznek, épületnek, udvarnak, embernek, tanárnak és igazgatónak, csúcspontok és mélypontok, sikerek és kudarcok, nevetés és konfliktusok között, de velük, általuk pörög a valódi élet.
A néhány lézengő végzős nem képes pótolni a hiányt, hiszen bennük is ott van: ők a legnagyobb vesztesei ennek az egész koronás időszaknak. Olyan pillanatok, események, ölelések, együttlétek hullnak ki az életükből, amit sajnos nem tölthet be semmi, sem online ballagás, sem pótkicsengetés ősszel – mert nem ez volt a dolgok megszokott rendje. Marad nekik az osztálytárs két méter távolságra, a maszkban makogó tanár, a vizsga védőfelszerelésben, fertőtlenítés után.
De legalább a tizenkettedikesek többsége otthon, saját iskolájában érettségizhet. Talán ez az egyik legjobb hozadéka ennek az időszaknak, amit jó lenne nem elfelejteni, és a jövőbe is átmenteni. Ahogy a dolgozatok más megyébe hurcolását – rendőrségi kísérettel – is elengedhetnénk. Viszont az online töltött két és fél hónapból kiszemezgethetnénk, ami jó, ami könnyebbé, korszerűbbé teszi az oktatást és átmenthetnénk egy szebb jövőbe.
Mert bármennyire is lehangoló volt számomra az első nap a kényszerszünet után, bízom benne, hinni akarom, hogy a szeptemberi tanévkezdés már olyan lesz, amilyennek lennie kell. Mi felnőttek pedig jobb emberekként, akik e néhány hónap alatt rájöttek, hogy mik az igazán fontos dolgok, hivatástudatunkban megerősödve, nyitottan, találkozásokra várva, közhelyektől mentesen, a tartalomra és kapcsolatokra koncentrálva vágunk bele az új tanévbe. Letesszük végre a maszkjainkat, átvitt értelemben is, és merünk hiteles, néha esendő, a másikat, a gyermeket is tisztelő emberekként létezni a diákok között. Együtt velük. És értük.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek