Előszó az „Almanach”-hoz*

Bölöni Domokos böngészője

21

Lassan-lassan kiderül, hogy mennyi sok árvája maradt Mikszáth Kálmánnak. Közöttük van ez a könyv is.
– Jó napot, Almanach! – így köszöntötte 1888-iki előszavában az Almanach megszületését.
A falusi ember ínyencségével élvezte az ósdi címből kiáradó jázmin-szagot. „Almanach! Úgy hangzik, mintha a dédapját szólítaná valaki…” A terv mindenképpen a kedvére való volt. Igen, legyen egy hely, ahol minden ősszel egyszer összejön egy csapat magyar író, mint egykor a Fáy András fóthi szőlőjében.
1888-tól 1910-ig huszonhárom előszót írt az Almanach elé. Ezek a cikkek hasznos világítási előtanulmányai lesznek annak, aki meg fogja festeni Mikszáth írói arcképét. Ha szerette is az Almanach ötletét, eleintén ugyancsak húzódott a neki szokatlan munkától, egyik-másik előszava legalább arra vall, hogy a kiadó úgy harcolt az íróval a kéziratért, mint Jákób az angyallal. Azonban később, midőn az előszavai országra szóló derült feltűnést keltettek, megkedvelte a műfajt, és tréfásan megállapította, hogy addig-addig vergődött a különböző genrek (műfajok – sz. m.) között, míg végre kiderült, hogy ő az előszavakra született.
Az Almanach olvasói abban az élvezetben részesültek, hogy a fóthi kolna (présház a szőlőben, pince – sz. m.) verandáján együtt ülhettek a szincerizáló (kedélyesen mesélő – sz. m.) Mikszáthtal. A gazda fölényét csak a jóízű irónia árulta el, amely állandóan ott lappangott a szája szögletében, miközben gyöngyöző szüreti igazságokat töltött a vendégei poharába. Az írókról és az irodalomról beszélt, persze mindig a vérbeli adomázó könnyedén kötekedő és kerülgető, szándékos naivitással stilizált modorában.

Igazában azonban soha magyar író nem viselkedett komolyabb tisztelettel a tehetség iránt, mégpedig nemcsak a maga, hanem a mások tehetsége iránt is, mint ő. Sokkal többet olvasott, mint közönségesen hiszik, és ha az országon végighömpölygő fekete betűáradásban valami tehetség csillant meg, azt rögtön kihorgászta magának. Az irodalomban látta a mai nemzeti élet legértékesebb, talán egyetlen értékes megnyilatkozását. Az írókban látta a nemzeti hadsereget és a magyar diplomáciát, mely erőt ad az országnak, és tisztességet szerez neki a külföldön. Az ő egyébként oly éles és józan szeme a régi diéták honfijainak kegyeletes büszkeségével szemlélte az irodalom fejlődését. A kritikája csak kétféle volt: dicséret és hallgatás.
Gyakran fölpanaszolta ugyan, hogy az újságok, amelyek hasábokat szentelnek Krumply Nándor orsz. képviselő sületlen megnyilatkozásainak, nem foglalkoznak eleget a magyar könyvekkel (most már Gyulay Pál is jó volna!), egyébként azonban azt vallotta, hogy az irodalomnak ma nem gyomlálóvasra, hanem öntözőkannákra van szüksége. Az igazi kritikus az ő szemében mindig az olvasó közönség méhösztöne marad, mely körüldöngi az élő rózsát, és elkerüli a viaszból gyúrt virágot. Kritikai éle csak egy adomájának volt, az a magyar doktorokról szólt, akik Ferenc császár korában lepecsételt palackokban hozatták Ischlből a levegőt, hogy kibocsássák a betegszobákban.
Panaszait – irodalmi állapotokról beszélni nálunk annyi, mint panaszkodni –, legszívesebben a kiadói szájába adta. Singer és Woltner olykor aggodalmasan csóválja a „két fejét”, hogy az írók szaporodnak, a könyvek pedig nem fogynak. Egyik előszavában valósággal kesereg azon, hogy a megifjúlt nemzet mennyire közömbös az írói iránt. Pedig a régi nemzeti korszak idejében de mást ígért. Most azt mondja a legjobb katonáinak: „Győztem, hát nem kelletek többé!”
Olykor töprenkedve áll a szakadás előtt, mely az új Magyarország politikai életét elválasztja az irodalomtól, ő maga, amint belekeveredett a politikába, tüstént ki is ábrándult megint belőle, de éppen az az igyekezete, hogy hidat verjen a szakadás fölött, bizonyítja, mennyire vonzotta őt mindenkor a politika. Le-leszállott oda, mint a kőszáli sas a rétre. Úgy vélte, hogy a magyar írónak öröklött jussa van a politikához. A fatális Krumply Nándor pedig mégis csak sokat foglalkoztatta. Ez a semmiházi elvitatja az írótól a politikus hivatottságát. Mikszáth bosszankodik ezen, és talán észre sem veszi, hogy éppen az ő bosszúsága ad némi jelentőséget Krumplyéknak.
Az író ma a politikában dísznövény, mint Trencsénben a szőlőtő – sóhajtja. Mikor kerül össze megint az irodalom és a politika?
„Majd ha magyar lélek lesz az irodalomban és idealizmus a politikában!”
Utolsó előszavában, melyet a tavalyi Almanach elé írt, bemutat egy öreg urat, aki megcsömörlötte az örökös politikát, és ki akar vándorolni az országból.
„– És melyik országra gondol? (– kérdi a kivándorlótól az író.)
– Nem tudom még. Éppen ebben nem vagyok elhatározva. Olyan országot szeretnék…
– Ahol enyhébb az éghajlat – szóltam közbe.
Szomorúan mosolygott.
– Egy olyan országot – szólt –, ahol még mesélnek az emberek.”
Nem Mikszáth nagy és végső honvágya ez az irodalom után? Talán megérezte, hogy a politika fogja megölni (a halálos fáradtságot választási körútjáról hozta haza), és az irodalom fogja halhatatlanná tenni.
Az emlékműnek, amely őrizni fogja az ő nevét, egyik köve lesz ez a könyv. A magyar közönség régóta megszokta már, hogy Mikszáth-Almanach-nak nevezze, ezentúl címében is viselni fogja első szerkesztőjének nevét, mint a Maréchal-Niel rózsa egy híres katonáét viseli. Egyébként pedig az marad a Mikszáth-Almanach, ami a régi Almanach volt, és aminek első szerkesztője szánta: a fóthi szőlő, ahol minden ősszel egyszer összetalálkozik egy csapat író, egy kis ország, ahol még mesélnek az emberek.

Herczeg Ferenc

*Mikszáth-Almanach az 1911. évre. Szerkeszti Herczeg Ferenc. Egyetemes Regénytár. XXVII. évfolyam. 4–5. kötete. Singer és Wolfner kiadása. Ára díszkötésben 2 korona.

Forrás: Nyírvidék, 1910. 11. 13.

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek