Előítéletek nélkül

992

A kisgyerekeknek még nincsenek előítéleteik. És őszinték. Láttam, hallottam, amikor a négyéves körüli kisfiú minden köntörfalazás nélkül megkérdezte a tolószékes másik kisfiút: te nem tudsz járni? Majd utána lazán mondta: nem baj, így is tudunk labdázni. Legfeljebb, ha elejted, nekem kell felvennem.
De láttam olyat is, amikor a halmozottan sérült kislányt kikerekedett szemmel nézte egy másik gyerek, de az édesanyja elrángatta onnan, miközben lesütött szemmel azt suttogta (vagy inkább sziszegte): nem szabad odanézni, mert beteg. Azok, akik fogyatékkal élő gyerekekkel foglalkoznak, azt mondják, hogy elég gyakran élnek meg hasonló helyzetet. Még mindig sokan elfordítják a fejüket, és olyat is meséltek, hogy kiürült a játszótér, amikor egy sérült gyerekcsoporttal odamentek.
Pedig a kisgyerekeknek nincsenek előítéleteik. De nagyon hamar lesznek. „Elkapják” tőlünk, felnőttektől, ha azt látják, hogy furcsán viszonyulunk a másik emberhez, nem nézünk a szemébe, nem válaszolunk egyenesen a „miért olyan?” kérdésre, inkább hátat fordítunk az egésznek. S ha már elkapták, akkor ők lesznek azok, akik kigúnyolják, kicsúfolják, kirekesztik a másikat, ha más…
Belegondoltak abba, hogy még most is vannak olyanok, akik szinte szégyellik kivinni az utcára a fogyatékkal élő hozzátartozóikat az emberek viszonyulása miatt? Egy, sérült és halmozottan sérült gyermekek gondozásával foglalkozó székelyudvarhelyi alapítvány munkatársai azt mondják: ilyen is van még. És nem is kevés.
És azt el tudják képzelni, mit érezhet a gyengén halló vagy látássérült, a mozgáskorlátozott, a Down-szindrómás gyerek, ha elfordul tőle a többi gyerek? És ilyen is van, nem is kevés.
Éppen ezért gondoltak egy nagyot az alapítványnál, és kitalálták, hogy testvérosztályokat keresnek neveltjeiknek. Hogy lehetőséget biztosítsanak az „egészséges” gyermekek számára megismerni a másságot, az akadályozottságot, és meglátni mögötte az embert. Hogy lehetőséget nyújtsanak a gondozottaknak azokkal együtt lenni, akik eddig nem tudták hová tenni őket, és – mint tudjuk – az ismeretlen gyakran szorongást kelt, s az ilyen helyzeteket szeretjük elkerülni. Hogy együtt kiránduljanak, nevessenek, játsszanak, zenét hallgassanak. Hogy kivirágozzon az empátia és leomoljanak a falak. Hogy a ma egészséges gyereke felnőttként már ne fordítsa el a fejét, hanem képes legyen nyitottan odafordulni a fogyatékkal élők felé (is), és emberszámba venni őket is.
A felhívásra egyetlen osztály sem jelentkezett. Egy pedagógus sem érezte kihívásnak az empátia és a másság elfogadásának felkínált magasiskoláját. Vajon miért? Mert pörgés van, mert versenyre kell menni, mert tanulni kell? Vagy mert maga sem tudja, hogyan viszonyuljon a sérültekhez?
Mert néha könnyebb úgy tenni, mintha nem is lenne fogyatékosság, s még mi hördülünk fel, ha emlékeztetnek rá, hogy de igen, van. Vannak, akik így születnek, vannak, akik később lesznek olyanok, vannak köztük okosak és kevésbé okosak, kedvesek és morcosak. Kicsik és nagyok, fehérek és barnák. De a másságuk nem fertőz, és mindannyian emberek.
A kisgyerekeknek még nincsenek előítéleteik. Ha lehetőséget kapnak rá és egészséges felnőtti irányítást, nagyon hamar megmutatják ezt. Heti rendszerességgel találkozom egy olyan gyerekközösséggel, ahol a sajátos nevelési igényű, bizonytalanabbul mozgó kis osztálytárs segítése, illemhelyre kísérése annyira természetes már, mint egy pohár víz elfogyasztása. A „más” kisfiú ugyanúgy tagja az osztálynak, mint a „makkegészséges” többi. Dolgoztam olyan óvodáscsoporttal, ahová pár órára bejárt egy autista kisfiú, aki nem beszélt, furcsán mozgott, és nagyon szerette a játékokat zörgeti és pörgetni. Miután bemutattam őt a gyereknek, a fiú jelenléte teljesen természetessé vált. Még azt is el tudták fogadni egy idő után, ha elrontotta a felépített várat. Mert ő más volt, de mégis egy közülük.
Az ilyen helyzetek megélésére, a kölcsönös gazdagodásra lett volna alkalmas az említett testvérosztály-program. Az alapítvány erősen elkötelezte magát, hogy levegyék a szemellenzőt az emberek fejéről. Kívánom, hogy ne adják fel, és hirdessék meg újra a programot. Kívánom, hogy akkor legyen jelentkező, ismerkedjenek, barátkozzanak a gyerekek, mert ha tőlük elindul valami szép, akkor lassan megváltozhat a világ. És hátha majd egyszer előítéletek nélkül tudunk nézni egymásra. S a másra is.

Asztalos Ágnes

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.

Ez a weboldal Cookiekat használ a felhasználói élmény javítása érdekében Elfogadom Részletek