Élménybeszámoló

47

Félig csípős, félig vidám levegőbe gázoltunk a ditrói vonatállomásra, önfeledt szórakozás céljából, hogy a Tusnádfürdőn eltöltendő két nap alatt megmutathassuk az ottani diákoknak, mik vagyunk, mit csinálunk, hogy élünk mi, cserkészek.
Első megállópontunk a csíkszeredai Mikó-várban működő múzeum volt, ahol betekintést biztosítottak az elmúlt több mint 300–400 év történéseibe. Remek kivitelezéseknek lehettünk tanúi teremről teremre haladva. Fantasztikumnak számított, hogy mennyire tudták rekonstruálni és előhívni a falakból az emlékeket, és tárgyakba, vetítésekbe önteni. Elkezdve a legendáktól, a viseleteken keresztül, az életmódon át egészen a nyomdászati kincsekig. A tárlat megtekintése után utunk Köllő Zsófia rovercserkész háza felé vezetett, vendéglátónk biztosította a pihenést és a meleg kávét/teát. Pakkunkat ismét hátunkra véve és az állomásra baktatva folytattuk utunkat a kitűzött cél felé. Fél órába került innen, míg eljutottunk Tusnádfürdőre. Az ottani, Böjte Csaba atya alapítványa által fenntartott házba belépve valami hirtelen megérintett: egy bársonyos, barátságos kézfogás. Innen már tudtam, hogy a hétvégénk a lehető legmegfelelőbben fog lepörögni.
A vendéglátók készülve érkezésünkre ügyesen terített asztallal, és meleg, ízletes étellel fogadtak. Elfogyasztva azokat, maradék energiánkat az előkészített tervbe fektettük. A lelkes, kíváncsi fiatalok du. 4 órára érkeztek. Látszott az arcukon az izgalom, a meglepődés, a feszültség pozitív oldala. Egy nagy közös játékban részt véve összerázódtunk, és minden egyes játék után egyre többen lettünk a ház udvarán. Mintha valami gravitációval rendelkeztünk volna, a telek lakói kinézve bámulták, élvezték azt, amit csinálunk. Hajoltunk, szaladtunk, énekeltünk, s majd csoportokra osztottuk a forgáshoz őket.
Helyünket elfoglalva az állomásokon különböző témákat boncolgattunk, amelyek a cserkészet alappillérei. 15 perces forgásokkal 2 óra alatt le is járt a kissé kimerítő, de izgalmas foglalkozás. A nyolcadikos diákok (Köllő Zsófia rovercserkészünk osztálya) is készültek nekünk egy köszöntő produkcióval, melynek keretén belül tánctudásukat megcsillogtatták, illetve mi is táncra perdültünk mellettük. A gyerekek arcán csöppet sem látva a fáradtság jeleit, kisebb körülnézést engedtünk meg magunknak a település utcáin.
Nem egy borzasztó nagy község/város, de ami benne van, és ahogy elrendezve, az lenyűgöző. Az utcák fekete köpenybe öltöztetett zamata mind az öt érzékszervünkre egyaránt hatott. Persze 7 óra elmúlt, és az ottani szóbeszéd szerint „ne menj ki 7 után, mert jön a maci” ellenére nem történt semmi megdöbbentő, hála az égnek. Egy közeli teázóban jobban megismerkedtünk az érkezésünket váró ifjú osztálycsapattal, bár a légkör nem tartott sokáig, mivel várt a többi tennivaló.
Következő programunkon már csak mi magunk vettünk részt, egy úgymond csapatépítő foglalkozás keretein belül. Ezt a luxust Balázs Brigitta biztosította. Valami hihetetlen volt, hogy mennyire ki volt élezve a program, mivel ezek által még jobban ráébredtünk azokra a pillanatokra, amit eddig fel se vettünk, fel se dolgoztunk. Kitértünk az egymáshoz való viszonyulás különböző formáira, saját céljainknak a cserkészcsapat céljaival való összeegyeztethetőségére, ami majdnem éjfélig kinyúlt. Jó éjszakát köszönve lefeküdtünk, és lángoló szívvel, lélekkel vártuk a másnapot.
Mivel is kezdődhetne mással vasárnap reggele, mint egy közös szentmisével? Cserkészdíszünket felöltve igyekeztünk reggeli után a templomba, ahova a már ismert arcok is eljöttek, hogy majd a továbbiakban ők biztosítsák jókedvünket. A mise látványos, egyszerű, mégis meghitt volt, a pap bácsi szavait fuvola és citera aláfestése színezte.
Kilépve a tűző, didergős napfénybe lépéseink iránya a vendéglátók felé irányult, akik felvittek minket a tusnádfürdői Sólyomkőre. Meredek domboldalon bandukolva lassan, de elértük a kilátót, amelyről az egész település mintha napfényben ázott volna. Reszketős idő karmai jártak odafenn, de mit sem törődve vele, élveztük a kilátást. Lejőve a magaslatról még egy kis szabadprogram keretén belül ismeretségeinket elmélyítettük a többiekkel. És már el is telt az idő… Visszatérve a házhoz, még egy utolsó „népdal-párbajt” szerveztünk a két település közt, majd a cserkész ifjaknak muszáj volt összepakolniuk, és el kellett búcsúznunk a vendéglátó osztálytól és a ház népétől. Ilyen tudatban döcögtünk ki a vonatállomás fájdalmas peronjára, ahol vonatpöfékelés után már csak a hírünk maradt Tusnádfürdőn.
Hogy miért nem tudtunk többet, csak ennyit ülni? Mert ennyi volt megszabva… De a jó hangulat, az önfeledt kikapcsolódás által úgy döntöttünk, hogy nem lesz messze az az új közös hétvége, sőt, jó lenne, ha már a téli túrán visszatérhetnénk újonnan megismert barátainkhoz. Köszönettel tartozunk a Lovag Takó János Egyesületnek, hiszen a kirándulás teljes költségét biztosította minden részt vevő fiatal számára.

Kovács Péter őrsvezető, lg. Takó János cserkészcsapat, Ditró

_lev_DSCN7251

Akár ez is tetszhet

Hozzászólások lezárva, de 1 | trackbacks és Pingbacks vannak nyitva.